Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Áprilisi beszélgetés: „Közösségre vágyakozom” (Baka István válaszol Görömbei András kérdéseire)
MŰHELY „KÖZÖSSÉGRE VÁGYAKOZOM" BAKA ISTVÁN válaszol GÖRÖMBEI ANDRÁS kérdéseire Az utóbbi évek hatalmas mennyiségű verstermésének láttán elgondolkodtató, hogy Te milyen kevés verssel is fontos helyet biztosítottál magadnak az újabb lírikusnemzedékben. A költészetnek elhanyagolhatók a mennyiségi mutatói. Verseidnek hatalmas belső terük van, s ezt intenzív képiségükkel teremtik meg elsősorban. A képet nagyon fontosnak tekinted? Milyen szerinted a jó vers? Milyen verseszmény működik benned? Élményeid — úgy tetszik — hosszas érlelés után válnak költészetté. Milyen alkotó folyamat előzi meg verseidet? — Az olyan verset szeretem, ami nemcsak szól valamiről, hanem önmagában véve is valami, József Attila-i kifejezéssel: szemléleti világegész. A kép számomra nem díszítőelem és nem illusztrált gondolat, hanem a versbéli valóság alapeleme, ezért tartom szükségesnek, hogy egy versen belül a képek azonos motívumkörből vétessenek. Még pontosabban: legyen egy motívumköre a metaforák „hasonlóinak” és egy másik a „hasonlítottaknak”, ezáltal próbálom megteremteni a látvány és a mögöttes tartalom egységét. Például a Ballada című versemben az egyik motívumkor az éjszakai táj elemeiből (holdfény, sarkcsillag, tó, pipacsok stb) szerveződik, a másik a szerelem—mátkaság—halál motívumaiból (fátyol, gyűrű, halotti lepel stb). Általában kerülöm az olyan metaforákat, amelyeknek egyik eleme elvont fogalom, mert ezeket kevésbé lehet „látni”. Természetesen, ha ez, amit leírtam, módszernek tekinthető, akkor is csak magamra tartom kötelező érvényűnek, egy vers nem attól jó, hogy milyen elméletbe csomagolható. Ugyanakkor bevallom, hogy rám szinte csak az „érzékletes” versek hatnak. Ezért szeretem annyira Jeszenyint, Lorcát, és mindenekelőtt József Attilát. És nem okosabb, „érettebb” verseket szeretnék csinálni ezután sem, hanem érzékletesebbeket. Ha sikerül a versbéli valóságot megteremteni, abban úgyis benne van minden lényeges, amit a „világról” verssel el lehet mondani. Ez volna a verseszményem. Hogy miért írok az átlagosnál kevesebbet, nem tudom. Általában hónapokig, néha félévnél is tovább nem tudok írni, holott rendszeresen gyötröm magam, de rendszerint már az első mondatban nem hiszek. Aztán végül csak megírok néhány verset. Ritkán érzem azt, hogy a depressziós állapotban ezekre készültem volna. Költészetednek erős tájélménye van, de úgynevezett tájverseid nincsenek. A természet képei a lélek tájait mutatják. Meglepő, hogy verseidben ez a táj mennyi feszültséggel, fájdalommal terhes. Mivel magyaráznád ezt a lombtalan, kifosztott, megkínzott versbeli tájat? Vagy másképpen: mitől szenvedsz leginkább, s mi után vágyakozol? — Mitől szenvedek leginkább? Talán attól, hogy sem beilleszkedni nem tudok, sem igazán kiválni. 51
