Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Kovács István: Freskó (vers)
KOVÁCS ISTVÁN FRESKÓ Boltíven feszül a kar, s hol csukló keresztfa összeér, az omló fallal leszakadt a szöggel átütött tenyér, így lett szabad negyedrészben a test, s odébb a szellem egy mondata, a lobogós ige. A rúd javesztett zászló a hit gazdátlan célszalagja így — átlósan átszakítva; a Christi betűi meghasadtak, mint kiszáradt koponyán a varrat a keresztfa tövében. Vezetőnk szava röpíti csak az angyalt; szárnya nincs. Lapockáig emésztette . . . — talán az éhség? s a toll . . . katonák sapkadísze lett (hisz úgyis a halál íródeákjai). Zsoldos-sisakok hullámain szentül a király, lebeg. Kitárt karja, mintha az omega szárait feszítené szét, s a végtelent öltené palástul. Rozsdátalan pajzsok ragyognak a turbános ég csillagai közt: kecske, sas és lángoló ökörfej-nap. A teret lezáró fekete-fekete kockasáv a menyország kerengője. A múlt sárkánypikkelyekben, összesöpört csillagokban villog, de mintha mai fénytörésben. A torkába törött lándzsa lehet világra öltött nyelv, égre lökődő fullánk. A halott lány fölé nem Krisztus hajol, csupán városi polgár, s mert hasonló a két arc, feltehetően apja. Bizonyára az ismeretlen mester, aki nem hitt a feltámadásban, s talán munkájában se hitt. A mi gyönyörűségünkre.
