Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Kisváros-közélet-értelmiség
ülés előtt, akkor a tanácstagok azok már egyszer továbbadják, ott már megy úgy tovább ... — így van. Terjednek, terjednek, de mindig kapnak egy falsot is. Ném biztos sokszor ebben a kisvárosban, hogy az, amit hallunk a szomszédtól, hogy ma a tanácsülés elhatározta ezt, hogy az pontosan úgy is van. (— Bajai Hírlap?) — A Petőfi Népének a szerdai száma, annak az anyaga zárul előző hét csütörtökjén délután 5 órakor. Tehát öt nappal korábban. Hát most képzelje el, hogy érdemes nekem elolvasni a Bajai Hírlapot? Egy kisvárosban már sokkal gyorsabban terjednek a hírek. Már régen túl van, el is felejtették az emberek ... Számos interjúban elhangzott, hogy a város jelenlegi vezetői minden tőlük telhetőt megtesznek az információáramlás érdekében. Rendszeresen járnak különböző munkahelyekre, ahol kisebb körben ismertetik az elképzeléseket, vitára, hozzászólásra is van mód. Azonban — mint ezt egy volt pedagógus megfogalmazta — „Ezek a csatornák szűkek, keresztmetszetükben is azok, alkalomszerűek, és úgy tűnik, hogy nem eléggé tájékoztatják a város vezetőit az igényekről, szükségekről. Szóval nem elég ez. Valami más módot kellene kitalálni.” A csatornák keresztmetszete szűkösségének mértékéről egy „gondolatkísérlet” számítása mutathat valamennyit. Tételezzük fel, hogy mind a 25—30 olyan bajai vezető, aki elsődleges információval rendelkezik, minden héten tart egy tájékoztatót. Ezek hallgatószáma 50 körül mozoghat, ez ugyanis az a nagyságrend, ahol még egyáltalán elképzelhető a véleménycsere, a hozzászólás. Ezen a csatornán egy adott információ a város valamennyi felnőtt lakosához kb. 4—5 hónap múlva juthatna el... Nem jelent megoldást a „szervezeti kommunikáció” sem. Az elsődleges (közvetlen) információ ebben a formában csak igen szűk körre terjed ki, lényegében a tanácstagokra, pártbizottsági tagokra. Valamennyi szinten — pártalapszervezetek stb. —egyszeres vagy többszörös közvetítés van, ami az információ torzulásának veszélyét hordozza. Valamennyi, a kisvárosban működő csatornára jellemző továbbá a perszonalitás és a szóbeliség. Rögzített — írásos — információhoz megint csak egészen szűk réteg jut, s a jelenlegi szerkezetben inkább csak a fentről lefelé történő kommunikációs irányban. A visszacsatolás, a lentről felfelé irányuló kommunikáció a városban csaknem egészében szóbeli, perszonális formában történik. (Amennyiben egyáltalán megtörténik.) Aminek veszélye nem csak a torzulásban van, hanem abban is, hogy az információáramlás szelekciója megy végbe. A tanácselnök mondja: „. . .különböző gondokkal, problémákkal szívesen megszólítják az embert az utcán,... tanácsot adnak, véleményt mondanak. . .” Vizsgálni természetesen gyakorlatilag lehetetlen, hogy kik szólítják meg — és főleg: közügyben — a tanácselnököt az utcán, de empirikus adatok nélkül is nagy valószínűséggel állítható, hogy a „megszólítok” köre eléggé szűk, és szociológiailag jól körülhatárolható rétegből kerül ki. A vezetők közvetlen információi szükségképpen abból a közegből származnak, amelyben mindennapi tevékenységüket végzik. Ez pedig nem lehet más, mint a város — valamennyivel tágabban értelmezett, a tanács- és pártapparátust és a jelentősebb gazdasági és kulturális egységek vezetőit is felölelő — vezető- és értelmiségi rétege. A gazdasági-társadalmi fejlettség egy szintjén a társadalmi nyilvánosság alapvető, nem nélkülözhető formájává a tömegkommunikáció (sajtó-televízió-rádió) válik. Ez pedig a kisvárosban, a helyi ügyek vonatkozásában, egyszerűen nem létezik. A kisvárosoknak ma semmilyen saját, a helyi ügyekkel foglalkozó tömegkommunikációs eszköze nincsen. Valóságos, tartalmas közéleti tevékenység csakis a szükséges információk birtokában folytatható; ennek pedig, legalábbis elsődleges, tehát bizonyosan torzításmentes for28
