Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Tóth István: Ars poetica (vers)
TÓTH ISTVÁN ARS POETICA Gyanús nékem mindig a szó: gyanús, aki szavakkal bánik. Akárhány szemfüles csaló, megbújhat ideig-óráig. Gyanús, aki álorrot tapaszt, hogy arasszal előbbre lássák. Az orra, mint az áltapaszt, ledobja hamisított mását. Nincs anyag, mi helyettesít, itt nem pótolhat engem semmi. A legparányibb ízekig személyesen kell jelen lenni. S mert egészen vagyok jelen, nem szólok, csak egész világgal. A nagy találkát keresem, hol a föld szólani nem átall. Ha megszült, biztosan eltemet a világ, e tengernyi holmi. Ameddig szükséges leszek, biztosan nem hagy elkallódni. Én olyan építő vagyok, aki megéri a világnak, új fatetőt is úgy rakok, hogy nem vagdosom ki a fákat. A természetnek legnagyobb ajándéka van a kezemben. Mindenkinek úgy adhatok, hogy senkitől sem kell elvennem. Mindenütt én vagyok a tét, bár önmagomban mit sem érnék. Ha vélem többet játszanék, a világ növelné esélyét. A kövek, emberek s a fák, tudom, nélkülem is lennének. Vélem lepi meg önmagát az értelemmé vált természet. Mert ajándék a tudatom, buzgólkodik: leköt-feloldoz. Az érveimet kutatom, hogy jogot formáljak magamhoz. Mint tűzbe nyúlkáló gyerek, úgy tanulok meg minden titkot. Túl okos már sosem leszek, bármennyit dicsértek, vagy szidtok. Mert mindent megfizetek drágán, ez a felmentés és a vád. Az élet csak a saját árán igazolhatja önmagát. (Marosvásárhely) 18
