Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Káldi János: Életrajzi jegyzet, XX. századi karc (versek)
KÁLDI JÁNOS ÉLETRAJZI JEGYZET Tengernyi a szeretőm: a fű, a fa, a hegytetők csöndje, s az udvaron a hunyó viola. A dér. A ködben didergő, falusi állomás. A világvárosok neonzuhataga. A hóhefér sóhajú téli szél. És minden éjszaka. Megölelem az óceánokat, bennük a végtelenséget keresem. Rámosolygok, — mint a szerelmes-boldog — egy szélsodorta szalmaszálra is kedvesen. Csókolózom a hangulattal. Megvigasztal egy Bartók-zenemű: vele egészen eggyé olvadok. Lelkesedéssel olvasom a versben-regényben a művészi mondatot. Ilyen vagyok. Menetelő és folyton más az örök-egy ég alatt. A nagy úton, a szívem mélyén, jegenye-dallamú vers fakad. XX. SZÁZADI KARC Az ember nem pihen: könyvet ír, lisztet mér, falat rak, követ vés. Zúg, recseg, lendül és énekel. Nem fonnyad benne a törekvés. Hiába hajtja le fejét, agya nem nyugszik, dolgozik tovább: fűrészeli a fát, tervez, nézi a tegnapi mozit. Világa: csupa kő. Szívében: dong az idő. Süvít az északi szél álmai felett. Sem nappalában, sem éjjelében nem hajt a csönd ágat, levelet.
