Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - MŰVÉSZET - Sztrinkó István: A kiskunsági népművészet eredetéről és tárgyairól

hogy a XVII—XVIII. századi, ún. klasszikus parasztstílus darabjai eddig alig-alig kerültek elő területünkről, s további felbukkanásukra sem számíthatunk nagyobb számban. Ugyanis a Kiskunságban éppúgy, mint a török megszállta területeken általában, jórészt megszakad az a hagyomá- nyozódási folyamat, amely a népművészetnek is egyik éltető, továbbvivő eleme. Hiszen közismert, hogy a korszak jellegzetes darabjai főként azokon a vidékeken készültek (Felvidék, Erdély, Felső-Tisza- vidék stb.), amelyek történetében, népi kultúrájában nem volt olyan éles törés, mint a Kiskunságéban. Itt nagyrészt megszakadt az etnikai folytonosság, illetve annyira meggyöngült, hogy a betelepülők magukkal hozott népművészeti hagyományait nem tudta integrálni, azaz nem alakult ki egy sajátos, erősen ható, egységes jegyeket felmutató kiskunsági nép- művészeti stílus. Ehelyett az figyelhető meg, egymás mellett többféle eredőjű hatás érvényesül. Igaz ez még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a Kiskunság népének anyagi kultúrája, a népesség eltérő származása ellenére is meglehetős egységességet mutat már a XVIII. században.

Az ellentmondás csak látszólagos. A régi és új lakosságnak egyaránt fontos feladata volt az életlehetőségek megteremtése, melyekhez a természeti-termelési feltételek egyformán voltak adottak. Ez hozta magával az anyagi kultúra alapvető egységesülését. A népművészeti alkotásokban azonban a megváltozott körülmények ellenére is hosszabb ideig tovább élhettek a kibocsátó közösségek eltérő hagyományai, hiszen kevésbé függöttek a környezet változásaitól. Tehát az alapvetően egységes anyagi kultúra kialakulása nem járt együtt a tárgyalkotó népművészet egyöntetűségével.

Még a Kiskunság legtöbb azonos jegyet felmutató népművészeti ágában, a pásztorművészetben is számolni kell más eredőjű vonásokkal. Mindenekelőtt a dunántúli és tiszántúli pásztor migráció hatására kialakuló olyan jelenségeket kell figyelembe venni, mint a spanyolozás nyomai

néhány tárgyon, vagy egy-két ivócsanak felbukkanása. Azonban nem ez a néhány más eredetűnek látszó tárgy határozza meg pásztorművészetünket. Vannak olyan tárgyak: a kásakavarók, melyek tömeges jelentkezésükkel, változatos formavilágukkal a kiskunsági pásztorművészet legjellegzetesebb darabjainak tekinthetők. Velük kapcsolatban azonban felmerül a következő kérdés: vajon nem foghatók-e fel a kunok tárgyi kultúrája egyik etnikus jellemzőjeként, hiszen a Nagykunságból is közöltek már néhányat. E feltevést mintha az a tény is támogatná, hogy a szintén sok régies vonást őrző hortobágyi pásztorművészetben nem találunk ilyen formájú és díszítésű eszközöket. Talán még a Szegedről ismert darabok sem ingatják meg alapvetően a feltevést, hanem inkábbegy kiskunsági hatást jeleznek.

Népművészetünk többi ágát szemügyre véve még kevésbé találkozunk a pásztorművészet viszonylagos egyöntetűségével, sokkal inkább feltételezhetően más eredetű megnyilatkozásokkal.

Ilyenek pl. a szegedi napsugaras házak előképei nyomán, valószínűleg a telepesek által elterjesztett s a Kiskunságban nagy számban előforduló napsugaras házvégek, vagy a vélhetően szintén szegedi hatást mutató menyecskefejes dudák. (A Kiskunság északi részén eddig még ilyen dudafejek nem kerültek elő — hiszen erre a területre nem is volt számottevő a szegedi kirajzás.)

Egy másik irány a minden bizonnyal jászsági mintákat követő, katolikus szellemiséget tükröző, ún. Kiskunsági Madonnák köre. Jászsági hatásokat fedezhetünk fel a kiskunmajsai házvégek díszítésében, de valószínűleg egy alapos elemzés ugyanezt mutatná ki a majsai és félegyházi szűcshímzésekről is.

Még egy kulturális hatással — a kecskemétivel — mindenképpen számolni kell. (Kecskeméten az egész XVIII—XIX. századi várost és egész nagy kiterjedésű határát értve.) Bár nem ismerjük kellőképpen a kapcsolatok mélységét, néhány elem azonossága feltételezi, hogy Kecs87