Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A hitvigyázó (Sütő Andrásról a Káin és Ábel-előadások kapcsán)
vagy akár „csak” egy nemzet(ség) élethalálharca folyik a mítosz által határolt keretben, hanem valamiféle faluvégi purdésereg perpatvara. Nincs súlya, nincs tétje és igazi komolysága a játéknak. Azért Kolozsvárra és Kecskemétre kellett menni. * * Két férfi áll Kolozsvár sétatéri színházának színpadán: mindketten felemelt fejjel és ég felé nyújtott karokkal. Káin szálfaegyenesen, tekintetében az elvesztett Éden vissza- perlésére született ember elszántságával. Öklébe az esendő emberiség soha, senki által el nem vitatható jogait szorítja. Ábel térden állva, a felhők felé nyújtózó ujjakkal kapaszkodik valami elképzelt „égi” hatalomba, mintha emberi mivoltát csak alárendeltként menthetné meg a holnap számára. Harag György már az előadás kezdetén metaforikus képbe sűríti a mű hagyomány- és mítoszújító leleményét, a biblikus örökség sütői értelmezését. Azt, hogy itt a testvérgyilkos-emlékű Káin lesz létünk első felvetett fejű embere, legyőzhetetlenségünk hirdetője abban az öröktől fogva tartó bizo- dalomban, miszerint az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az alázat füstjeivel áldozó Ábel pedig az eszmélet szintjéről visszahullott szolgalélek, aki mindent vállaló, kétségbeesett életakarásával önmagát alázza meg és az egész emberiséget, hiszen „minden egyes megalázott ember: magának az emberiségnek a megcsúfolása”. Harag — az író nyomán — egyiküket sem látja démoninak. Szemükben a tisztaság fénye villan, Ábeléban éppúgy, mint Káinéban: testvérek ők, egy test, s talán egy lélek is lehetnének, ha hagyná a világ. A világ, ahol csak hallásközelben, ütésközeiben, fojtásközeiben lehet élni; ahol hivatássá kell lennie a hatalommal szembeni megalázkodásnak; ahol azért büntetik az embert, mert nem felejti el legelemibb jogait, s mert nem érti, miképp lehet egy isteni elrendeltetésű „rendben” istenkísértés a lábbal tiport jognak puszta fölemlegetése. Harag tudja: a magatartási válasz mikéntjére természetesen kinek-kinek sugallhat más megoldást a történelmi tapasztalat, sugallhatja az ahogy lehet sokszor vitathatatlan érvényű parancsát, a túlélést, amire mindig a nyíltan szembesze- gülőknek van a legkevesebb esélyük; de azt is tudja, sohase szabad elfelejteni, hogy túlélni csak ott érdemes, ahol van remény az emberség megőrzésére, ahol nem az a legmerészebb távlat, hogy mai kínjainkért cserébe majdan az alázat mások által kijelölt szintjére „emelkedhetünk”. Ábel gondolkodásában ezért nincs a mában hasznosítható reálpolitikai mag. Sütő drámájában egyedül Káin tudja— Kolhaas és Szervét forradalmának folytatója—: csak az ajaksebesedésig mondott igazság, a test töretését is vállaló küzdelem kényszerítheti ki a kedvező változást, hogy megszűnjék a lent és fent, s a különbség ember és ember között. De ehhez előbb a küzdőnek kell magát emberré teremtenie. Számolva azzal a legutóbb és legerősebben a fasizmus korában felvetődött történelmi tanulsággal is, hogy bármilyen hatalmas ajándék az élet, lehet körülmény, amikor jobb egyenes gerinccel, az alázat porából felemelt fejjel meghalni, mint térden állva élni. Harag jól választott, amikor a térdenállás szerepét a hősalkatú Héjjá Sándorra bízta, ezzel is bizonyítván: a lehetőségek síkján egyenlőek vagyunk, lehetne belőlünk sorsmegváltó Káin, ha felvetett fejjel tudnánk válaszolni az élet szorításaira. A Héjjá alakjába bújt Ábel nem a testében, hanem a lelkében veszít csatát, amikor legragyogóbb képességét, a gondolkodást a maga féltésének istenére ruházza. Minden lehetséges és ismerős megalkuvások gyűjtőedénye ő, de Héjjá felfogásában mégsem a megszokott, szelíd Ábel. Inkább indulatos, kemény. Csakhogy indulata — csupán nagy művész által megmutatható ellentmondás — a gyávaságának, önnön nyugalmának megvédésére, a teremtő indulatúak porba rángatására szolgál. Csiky András minden eddigiek közül a legerőteljesebb, a leginkább álomkaszabolta Káin. Nemcsak hiszünk neki, de hiszünk benne, hogy megvív értünk az Éden kristály77 \
