Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A hitvigyázó (Sütő Andrásról a Káin és Ábel-előadások kapcsán)
nak tágabb tere nyílik. Viszont igaz az is, hogy a Káin és Ábel szigorúbb a magatartási lehetőségek kijelölésében, hiszen az eszmélet szintjéről alázuhant gyáva ábeli létformának semmi reálpolitikai színezetet nem ad, s minden eddiginél líraibbá tudja tenni a töprengő gondolatot. Egyszóval, esztétikai minőségekről csak-csak vitatkozni lehetne, de a gondolat nagyságáról, az ajánlott erkölcs helyességéről aligha. A színháziak nem is igen vitatkoztak. Ráhagyták a literátorokra. A Káin és Ábel — valószínűleg az író egyre fokozódó olvasói népszerűségének hatására — korábban sosem volt lavinát indított el: 1978 tavaszán több romániai magyar színház meghirdette a következő évadra, s ennek a felserkenésnek köszönhető, hogy a kolozsváriak — igaz egyedül a létező összes magyar színház közül — mind a három nagy Sütő-drámát játsz- szák és viszonylag folyamatosan műsorukon tartják. Szerencsés lett volna, ha más teátrumok is követik példájukat a magyar tájakon és nemcsak egy-egy dráma sokszor nagyon esetleges színvonalú előadásával próbálják „háziszerzőjükké” honosítani a kor egyik legnagyobb drámaíróját. Mindez említésre se lehetne talán érdemes, ha Sütő András nem lépcsőzetesen építi egymásra tragédiáit, hagondolatai nem egymásból következnének, ha nem segíthetne a közönségnek ezúttal a három bemutató egymásutánisága. És ha nem könnyítené meg a színház dolgát is épp a Káin és Ábel legnagyobb próbatételében, abban, hogy minél jobban meg tudja teremteni az előadás a mű két szintjének, a filozófiainak és a földközelibbnek természetes „egybejátszatását”. Hogy minél jobban kiderüljön: e két szint találkozási pontjain szikráztatja fel azíró a sajátosság méltósága nak eszméjét. Ehhez volna előnyös a korábbi nagy drámák iskolája. Ez az iskolázottság, az íróval való együttgondolkodás ténye, a gondolati hangsúlyok megtalálásának biztonsága hiányzott fájón a Nemzeti Színházban és Veszprémben is. Amilyen örvendetes, hogy — alapos késedelemmel ugyan—Sütő András eljuthatott a nemzet első színpadára, oly keserves megállapítanunk: az alkalomhoz méltóbb előadás kívánkozott volna. Nemigen lehetett felfedezni az eszmét egyértelműen felvállaló rendező munkáját; viharos gondolathullámok helyett alig-alig fodrozódott a felszín, nem tudták megmutatni, hogy itt és most mi lehet fontos igazán e lírai filozófiából. Marton Endre a „minden fontos” emberileg méltánylandó elvéből indulhatott ki, de — s ez a dolgok logikájából előre kiszámítható lett volna — a teljes művészi hangsúlytalanságig jutott. Mert ahol minden hangsúlyos, ott semmi se hangsúlyos. Ráadásul a kitűnő szobrász, Borsos Miklós, megtervezetten csúnya kőutánzó s részben valódi kő díszletei mázsás súllyal nehezedtek a költői lobogású szövegre. A naturális kígyóölések és a hangszórókból felhangzó elképesztő saskiáltások pedig a tragikumtól a groteszk nevetségesség felé vitték az előadást. Az a furcsaság is előfordulhatott, hogy egy színész, Cserhalmi György, mindössze egyetlen estén játszotta Ábelt, így aztán — az alkalmiság láttán — cseppet se csodálkozunk rajta, hogy nem mindenkiről sugárzott az öröm a művel való találkozás, az előadásban kapott feladat miatt. Nagyon hiányzott itt valami összetartó erő, mert még a kedvvel játszók, Moór Mariann (Arabella), Avar István (Ádám) és Sinkó László (Ábel) alakításában is — különösen Avar néhol pityókás könnyedségé' Ádámja esetében —felfedezhettünk szerencsétlen felhangokat. A rendezői el hagyatottságot vélhetjük okként e jelenség mögött, hiszen Avar a Kossuth-klub Sütő-köszöntőjében pódiumi produkcióként nagyon is értőn, az író legmegrázóbb gondolataiba fogódzva mondta el a harmadik felvonás nagymonológját. A hiányok ellenére a Nemzetiben mégis jelentős színészegyéniségek birkóztak a szerepekkel, s vereségük is tanulságos lehet. Veszprém fiatal színészeinek azonban talán már a történelmi élmények nélkül nehezebben értelmezhető fő gondolatok megértésénél gondjuk támadhatott. Mégsem az ő hibájuk, inkább a díszlettervező Neogrady Andrásé és a rendező Pétervári Istváné, hogy a háromviskós színtéren nem az emberiség 76
