Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - MŰHELY - Vasy Géza: A mítosz valósága (Kiss Anna költészetéről)

jektív mánia. Határozottan mutatja a változást, hogy míg a költő-sámán a versek világában főszereplő, a költő-boszorkány mellékszereplővé alakult. S nem véletlen az sem, hogy míg a sámán főleg lírai költeményekben jelenik meg, a boszorkány inkább epikus és dramatikus elemekkel telítettekben. Nem lesz ettől a világ képe objektí- vebb, hisz továbbra is reális rajzolatú mítoszok e művek, de a nem lírai jelleg jelzi, hogy a személyiség nem tud teljesen azonosulni a boszorkánysággal. Másféle szerep ez, mint a sámáné. A sámán olyan közvetítő, aki el akarja rendezni a világot — az ember érdekében. A boszorkánynak nincs teljes világképe, a töredezettség, a valóság megismerhetetlensége a természetes létezési közege. Nem is magyarázza a költő e boszorkányos világ jelenségeit. Nem azért, mert természetesnek véli, hanem azért, mert ebben a kuszaságban igazi magyarázat semmire sincs. Csak a jelenségek vannak, s a köztük vergődő ember.

A sámán-közvetítő a természetet átlelkesíti s ugyanakkor a társadalmat természetivé fokozza. De mindennek van értelme: oka és célja, s a szellemek kormányozhatóak, vagyis a sámán segítségével a javunkra fordítható sok minden. A boszorkány nem igazi közvetítő, hanem az embereket megrontani képes rossz szellem (aki néha jót is tud tenni). A hatalma azonban korlátozott. A boszorkányszerep nem tesz lehetővé valamiféle kiegyenlítődést természet és társadalom között, s mivel nincsenek igazán tartalmas céljai — létező céljai mindig egyéniek — statikus világkép jár vele. Mindez ellentétes a sámán közösségi dinamizmusával. (A boszorkány képzet a középkor széttagolt, mozdulatlan világának szüleménye.) Ugyanakkor Kiss Annánál bizonyos nosztalgia is megfigyelhető a középkori világ iránt. A rendezettség elemeit leli meg: a teljes egész világot, ahol mindenféle mesterember van, amilyenre csak szükség mutatkozik (Tovább adom). Mégis rá kell jönnie, hogy a rendezettség csak a felszíné, a mélyben a legteljesebb összevisszaság uralkodik. Látszat és valóság disszonanciája szinte szükségszerűen hívja elő a világszínpad képzetét, a dramatikus formát, ahol arc és álarc egymásba játszik át.

Eddig a Nap volt a természetkép központja, s a tájban emberek mozogtak, most mintha egy nap nélküli világban mozognának a bábuvá, kísértetté satnyult figurák. A táltosló, a bika, a medve helyett a róka, a kígyó, a macska a jellegzetes állatok. A tragikus vagy elégikus hangot gyakran a groteszk, az ironikus vagy a bohózatszerű váltja fel. S a Nap helyét a víz foglalja el. A Nap egyértelműbben teremtésszimbólum, a víz többjelentésű. Változékony, rejtélyes. Pozitív tartalma is lehet e motívumnak, de az élet helyett a halál képzetét is előhívhatja a „Nagy erejű, nagy halott víz, indulatos nagy víz” (Kendersziget). A beleélő képesség változatlanul teljes intenzitású. Abból a babonás világból, melynek elemei részben ma is élnek, Kiss Anna egységes és egyéni mítoszt teremt. Nyelvtanilag a jelen idő és a kijelentő mód dominál, de állandóan tudjuk, hogy nem a valóságot, csak a valóság képének a képét látjuk. A valóság képe (a népi mítosz) a régmúltból és a félmúltból datálódik, s mivel ennek képe lesz a vers: a kijelentő mód feltételessé válik.

A feltételesség sokféle összetevőjű s elválaszthatatlan az átmenetiség, a helyet nem találás, a funkció nélkül tengődő közvetítőszerep problémáitól: „A történet kitetszik: járt itt valaki, korán is jött, későn is érkezett. A többi a város története.” (A város).

Gyakran szó esik a látomásokról, a felidézésről: „Kit mutat a feketeköves gyűrű?”, „Jönnek mennek a képek”. A harmadik kötetnek már a címe is: Kísértenek — a látomások. A kétszeres tükrözés miatt kitüntetett motívum lesz a tüköré. (Cikluscím is van ilyen: Tükörből.) A macskaprémkalapos hölgyben pedig szinte summázódik ez a probléma. Reális epikus mag van itt: egy festő és a modell, akit tükörből lát és fest meg a mester. Beszélgetnek. A vers a modell mondókéit közli, a festő közbeveté70