Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - MŰHELY - Vasy Géza: A mítosz valósága (Kiss Anna költészetéről)

számára kiismerhetetlen, az épp az emberi társadalom. Annak kuszasága kényszeríti sámánságra. Mert magyarázatot nem tud találni, de érzi az elhivatottságot, a felelősséget, amely válaszkeresésre kényszeríti. Kiemelkedő színvonalon mutatja szemléletét a Pávalepke:

Mikor még ríkattuk a kukoricaszár-hegedűket, és széllel jártuk a tágas mezőt, sokszor megültünk hallgatagon, belenéztünk egy tulipánba. Volt, hogy botokkal zengettünk mindent, mert magától semmi sem akart megszólalni.

Az élet volt a vereségek ellen: este az asszonyok megmosták a gyerekek lábát,és almát adtak a kezükbe. Mint a fecskék és mint a pókfiak, egy ágyban melegedtünk, hallgattuk a szapora szót, néztük a gerendákat, ahol a pávalepke kitelel. Halottat láttunk, bölcső ringott, és megfagyott a naspolya, de tél végén az öregek magot dugtak egy cserép földbe, kemencére tették. Azután vártunk.

Hogy a férfiakat elvitték, csak az asszonyok lettek szomorúbbak és a mező. Idegen katonák jöttek, még idegenebb katonákat kerestek, álmukban anyjukért kiabáltak.

Mikor a lódögöket eltemették és osztották a földet, a világról nem sokat tudtunk, de az emberről mindent.

Szókimondóan megírt életrajzi élmények, társadalom-, falu- és természetkép reálisan illeszkednek egymáshoz. Ennyire konkrét verse kevés van. Mégis — vagy épp ezért — talán ez mutatja legjobban a költői magatartás kialakulásának gyökereit. S még valami nagyon fontosat: e költői magatartás etikáját. ,,A világról nem sokat tudtunk, de az emberről mindent.” — ez nemcsak a felszabadulás évében kisgyerek költőre érvényes, de egész lírájára. Ha a társadalom mozgásait nem is tudja elrendezni, azért világosan látja az ember helyét és feladatát. S a felidézett archaikus világban sem a néprajzi elemek a legfontosabbak, hanem a romolhatatlan értékek: az emberi egymásrautaltságból felnövő ösztönös népi humanizmus, a közösség megőrzésének ez a legfőbb záloga. S ezért lehet olyan nagy szerepe az öregeknek, akiknek tudatában ez a humanizmus is lényegi.

Fontos ez, mivel az emberek nem egyformák (ezért lett a társadalom kiismerhetetlen): „Az egyik ember házat épít abból, hogy nem gondolkodik, a másik ül a parton és nézi ezeket a házakat.” (Sarkantyúcsillag). S a költő már ilyen ember sem lehet: közvetítő lesz. Fabábu, aki hiába sír, hiába akar ág lenni, hiába akar ember lenni, mert már se a természetnek, se a társadalomnak nem lehet része. Az első kötetben hangsúlyos a költőszerep problémáinak ilyenformán áttételes megjelenítése, s ebben az áttételességben a legteljesebb közvetlenség (az említetteken túl: Ének, Sár- kányos ének az eget tartó fáról, akinek hét ága van). Ez a vonulat mindmáig követhető. Igaz, módosultán. Ha központi szerepét nem is vesztette el, kizárólagosságát mindenképpen. Múlik az idő, s amíg korábban a nagy próbákra való készülődés még a keserűségbe is ünnepi áhítatot tudott lehelni, addig mára kiderült, hogy a személyiségnek ugyan szüksége volt — s van még ma is — a sámánszerepre, de a mai társadalom mintha nem tartana igényt rá, mintha nem volna szüksége e közvetítőre. Korábban e feladat szubjektiven tragikus voltának tudata is az önmegvalósításra serkentő erő volt, ma kétségesnek látszik az önmegvalósítás, s ezért a tragikum a feladat megoldhatatlanságából fakad. így hangsúlyosabbak lesznek a szerep személyes vonatkozásai, s az önmegvalósítás olykor önpusztításba torkollik. Pokolra kell szállnia Kiss Annának is, de nem tudhatja: lehet-e dudás, szükség van-e dudásra?

Ha a régi sámánság történelmét nézzük, ezen a ponton alakult át lassan — egy létük ellen ható társadalmi forradalom következtében — szerepük, ekkor lettek boszorkányok — vagy azok is. Ezért a boszorkányvilág hangsúlyos megjelenése Kiss Anna újabb könyveiben (Feketegyűrű, 1974, Kísértenek, 1976) nem valamiféle szub69