Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Vasy Géza: A mítosz valósága (Kiss Anna költészetéről)
VASY GÉZA A MÍTOSZ VALÓSÁGA KISS ANNA KÖLTÉSZETÉRŐL Viszonylag hosszú készülődés, sokéves publikálgatás után jutott el ahhoz, hogy a Költők egymás közt c. antológiában (1969) helyet kapjon. Az erős mezőnyben is kiemelkedően szép anyaggal. Nagy László mutatta be, kinek költészetéhez oly sokban kötődik. Nem a követője, de a rokona a népi költészet többnyire íratlan hagyományainak felhasználásában, látomásos világgá növesztésében. Csakhogy ami Nagy Lászlónál költészetének egyik eleme, azt Kiss Anna — fokozatosan — szinte kizárólagossá növeszti. Szokás őt a népi szürrealizmus költőjének nevezni. Aligha pontosan. Költészete népi, de nem szürrealista. Igaz, nem is realista. Kiss Anna valóságszemlélete egy realizmus előtti állapotot idéz fel. Amelyre mi nem emlékezhetünk, csak töredékeiben, de e töredékekből a költői látomás teljes világot tud építeni. El, persze, Kiss Anna sem felejtheti néhány évezred kultúrájának fejlődését, de arra képes, hogy fokozatosan háttérbe szorítsa a versekben. Alapvetően három kor emlékanyaga és világképe rétegződik egymásra: az ősi finnugor, a meséivé átlényegített középkor és az érzelmileg-etikailag megragadott, hol jelzésszerűvé egyszerűsített, hol személyessé stilizált közelmúlt és jelen. Ebben a három idősíkban és gondolatrendszerben egyaránt otthonosan mozog a költő — ha a mesterségét nézzük —, s egyaránt otthontalanul érzi magát, szenvedő magányosként — ha az embert nézzük, akinek mindezen utakat be kell járnia. Ez a három réteg fokozatosan jelent meg ebben a költői világban. Az út a hagyományostól az egyéni, a reálistól a nem reális, a közvetlentől a stilizált ábrázolás felé vezetett. Közben a költői személyiség egyre sajátszerűbbé alakult: a ma élő ember tipikus életsorsának tükrözésétől egyre inkább elrugaszkodott, a személyiséget egyre gyakrabban maszk jelezte csupán, s közben a maszk letéphetetlenül rajtamaradt az arcon. Ez a maszk maga is többrétű, hisz hol az ősi sámán, a táltos, hol a középkori boszorkány képét mutatja, s csak ezeken át sugározhat — sokszor megdöbbentő erővel — maga az ember. Már az eddigiekből is sejthető: nem könnyű olvasmányok Kiss Anna verseskönyvei. A lírai alkotások befogadásának, viszonylag maradéktalan megértésének szokásos erőfeszítései nem mindig elegendők, ha közel akarunk hozzájuk férkőzni. A modern magyar költészet két eltérő világszemléletet dolgozott ki. Az egyik a személyiség és a társadalom bonyolult egymásrautaltságát, a másik a személyiség független belső világát tételezi. Kiss Anna költészetének az a sajátszerűsége, hogy ennek a kétféle alkotói útnak a találkozási pontjánál áll. A társadalom szintjén is meg- ismerhetőnek tartja a világot, de csak stilizáltam s közvetlen módon csak a már eltűnt, az eltűnő társadalomról van mondanivalója. Kicsiny világot teremt, hiszen az egészről lemond, jövőt nem láttat, de ez a mikrovilág nem az egyén, hanem egy archaizált társadalomkép köré épül. (Feltűnő, hogy lírai történeteiben, játékaiban egyre gyakrabban lesz mellékszereplő a költő, egyre gyakrabban objektiválódik más-más alakban.) Nem individuális, hanem közösségi költészet tehát Kiss Annáé, s ennyiben feltétlenül a József Attila-i modellt követi. Ugyanakkor ezt a közösségiséget feltételes módba és félmúltba helyezi, s ezzel a teljességről eleve lemond. Nyilván nem örömmel, de az írói őszinteség által kényszerítve, a másképp szólásra képtelenül. 67
