Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Márciusi beszélgetés: Társadalmunk az igazra áhítozik (Mocsár Gábor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
Gondolom, ebben a fölismerésben munkált az a rendkívül nagy hatás, amelyet minden bizonnyal gyakoroltak rád a 30-as évekbeli jelentős magyar szociográfiák... Emlékezeted szerint pontosan milyen volt ez a hatás? Megmondom őszintén, én rendkívül kritikusan olvasok. Például nekem jó barátom lett Erdei Ferenc, mármint a késői éveiben. Elolvastam a könyvét, amelyet a tanyákról írt: a Magyar tanyák című művet. Aláhúzigálva, kérdőjelekkel —, ha nem hiszed, megmutathatom. Tudniillik én nem fogadom el azt az elméletet, amelyet Erdei Ferenc a magyar tanyák tipológiája címén itt előadott. Tudtam, hogy ő a makói viszonyokból indult ki, én meg olyan helyen születtem, ahol egyáltalán nem érvényesek a makói tanyás típusok, s meglehet, én is elfogult voltam, de sokat vitatkoztunk emiatt. Amikor megírtam a könyvemet és a Nálunk vidéken című szociográfiát, akkor ő még a régi Kritikába írt róla cikket. Valahogy úgy kezdi, hogy minden tiszteletem a szerzőé, holott ő az én egész életművemet megkérdőjelezte, leginkább a tanyakérdésben. Amikor már hozzájutottam és beleástam magam a két háború közti szociográfiákba, mindegyiket kritikus szemmel olvasgattam. Talán ez az Erdei-példa mutatja, hogy a kritikusi szemléletmódnak nemcsak akkor van létjogosultsága, amikor a valóságot tükröző irodalmat olvassa. Erdeivel nagyon sok vitám volt. Például nem írom meg az Égő arany utolsó fejezetében, hogy nagyon fontos emberek mondták: ne foglalkozz ezzel, mert nincs benne fantázia. Erdei lebecsülte azt a meleg vizű tengert,ami alattunk van. Makóról is írok ebben a könyvben, a makói hagymáról. Erre azt mondta Erdei, hogy ő igazán ismeri Makót. Tényleg jól ismerte, a hagymás szövetkezetnek ő volt a szellemi vezetője már fiatal korában. A hagymások küldték ki Nyugat-Európába, összeadott pénzen, hogy tanulmányozza a szövetkezeti mozgalmat. Azt mondja nekem: „Öregem, én elolvastam a makói fejezetet, s mint öreg makói nem vettem észre olyasmiket, amiket te kívülről szemlélve a makói hagyma körül megláttál.” Melyik az első olyan könyved, amelyet te magad is szociográfiának tartasz, jelenleg is? A tanyavilágról írottat feltétlenül, bár nem egyedül írtam, egyik szerzőtársammal. Amikor elszámoltunk a nagyon csekély honoráriummal, akkor derült ki, hogy hetven százaléka az enyém. Akkor még ott éltek a rokonaim, azóta behúzódtak a városba. Sokkal jelentősebbnek tartom a Nálunk vidéken című könyvemet. Többféle szociográfiából tevődik össze, Szabolcs-Szatmárról, Makóról, Hajdúböszörményről, a Megint a tanyák közt című fejezet, s egy állítólagos szocialista mintafaluról, amelyről kimutattam, hogy egyáltalán nem szocialista. Akkor még erőm teljében voltam, tudtam mozogni. Érdekes módon több irodalmár barátom mondja, hogy ez az én igazán jelentős szociográfiai munkám, mert hiszen a tanyavilágról írtak mások is, de a Nálunk vidéken-ben például a városfejlesztés ügyei máig érvényesek. Sok dologról azt merem mondani, hogy máig helytálló. Az ötvenes években írt riportköteteid valamiféle előtanulmánynak tekinted-e, s tekinthetők-e a későbbi, már hatvanas évekbeli szociográfiai munkásságodhoz? Nemigen írtam riportköteteket, riportokat írtam, de kötetet nem. Az Irodalmi Lexikonban téves adat van erről, mert ott fel van említve egy olyan könyvem, amit nem írtam meg, nem is jelenhetett meg. Az Egy párttitkár följegyzései föltétlenül előkészítés volt; egy Bihar megyei faluról írtam, ott laktam hosszú ideig. A neveket megváltoztattam, mert írok én abban olyan dolgokat is, hogy az illetőket néven nevezni nem lett volna szerencsés, de sajnos úgy sikerült néhány portré, hogy sajtópert akart ellenem indítani az ottani iskolaigazgató. Ez feltétlenül előtanulmány. Hallatlanul fontos dolog, amit Debrecenben mondtam, hogy a fiatal íróknak óriási iskola lenne, ha újságíróként kezdenék a pályájukat, vagy legalábbis újságnál dolgoznának. Nekem rengeteg megrendítő élményt adott az újságírói múltam; például 59
