Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Berkovits György: Mozgalmi emlékek

nítményben „herélő bicskás” voltam. Ezt visszautasítottam, de a kerületi pébé jóváhagyta kizárásomat, ezt megfellebbeztem, pedig az akkori párttitkár szerint bele kellett volna nyugodnom, hiszen amint pimasz módon mondotta, a kizárás nem érinti besorolásom vagyis a fizetésem. Tagsági könyvemet ötvenkettő tavaszán visszakaptam . . .

Az ellenforradalom alatt a Köztársaság téri központi telepen teljesítettem szolgálatot, a műhelyekben és a garázs öltözőjében. Igyekeztem munkatársaimat meggyőzni, hogy a »forradalom« nem a mi ügyünket szolgálja, ami a téren történik, az ellen tiltakoznunk kell, ha másképp nem, munkával, tehát vegyék fel a munkát. Még november negyediké előtt az egyik gépkocsivezető figyelmeztetett, hogy kivégzésemre készülnek. Ettől kezdve nem jelentkeztem munkahelyemen. Pedig a kiosztott káderanyagban még mindig a »herélő bicskás« szerepelt, érdekes, hogy a munkástanácsnak más volt a véleménye, felfüggesztettek és a kivégző listájukon az első helyre írtak fel, hát erre ma is büszke vagyok.”

,,A múlt kapitalista rendszerben az elnyomott munkást csak kizsákmányolta a tőkés és semmibe sem vette. Most a szocialista társadalom magas munkakörbe, magas beosztáshoz juttatja. A... kerületi Építő és Tatarozó Vállalat igazgatója lettem. Több mint hét évig dolgoztam ebben a beosztásban. A vállalat igen szépen fejlődött. A gazdasági vezetés mellett a politikai munkák egész sorát oldottam meg. Létrehoztam a vállalati pártszervezetet, a szakszervezetet. Az építőipar akkori összetételét figyelem be véve ez nem volt könnyű feladat. Tudjuk, hogy különböző ellenséges és reakciós elemek ezt az ipart használták fel búvóhelynek, innen támadták fiatal népi demokráciánkat. Befészkelték magukat a szakszervezetbe, a társadalmi szervezetekbe és csak szívós, következetes harcok árán lehetett őket ezekből kiebrudalni.

Az ellenforradalom kitörésének első napján jelentkeztem a rendőrkapitányságon, hogy elvtársak, adjatok fegyvert a kezembe, harcolni akarok a munkásosztályért. Amikor október huszonharmadikán a tömeg megrohamozta a kapitányság épületét, részt vettem a tűzharcban. Utána visszatértem a vállalatomhoz, ahol a kétségbeesés a tetőfokára hágott, a párt sorai megbomlottak, végig kellett hallgatnom az ellenforradalmi csőcselék gyűlését, ahol meghurcoltak, meggyaláztak. Ekkor szembefordultam az ellenforradalmi erők vezérével és azt mondtam: »Velem csinálhatnak akármit, én mindig kommunista maradok.« November negyediké! A meggyalázott magyar nép és a sokat szenvedett munkásosztály újra felemelte a fejét, újra szabad lett, jómagbm is. Meghozták számunkra az életet újra azok, akik már egyszer megtették, csak nem tudtunk vele helyesen élni.

Hozzáfogtunk a párt újjászervezéséhez. Ekkor megdöbbentő dolgok jöttek napvilágra: olyan emberek, akiket megbecsült népi államunk, akik vezető munkakörökben dolgoztak, sőt a felsőbb szervek adták le hozzánk őket, ezekben a kritikus napokban megtagadták a pártot, sőt az úgynevezett munkástanácsok segítségével igyekeztek lejáratni a kommunistákat és a kommunista igazgatót.

Később engem leváltottak. Azoknak a személyeknek adtak hitelt, akik ellenségeim voltak, akik úgy kerültek be a pártba, hogy a vállalati párt intéző bizottságot megkerülték, amelynek én voltam az elnöke, elmentek a kerületi bizottsághoz, ott vetették fel magukat, engem az illetékesek meg sem kérdeztek. Aztán ezek és ezekhez hasonlóak, gazemberek, karrieristák, emberi mivoltukból kivetkőzött siserehad tagjai minden koholmányt kitaláltak és befeketítettek. Amikor kiderült az igazam, mit értem ezzel már, becsületemben megaláztak, állásomból kidobtak. Félrevonultan éltem éveken át. De az idő engemet igazol, mert az igazság mindig diadalmaskodik.”

54