Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Berkovits György: Mozgalmi emlékek
senkit. Bevittek a főkapitányságra Schweinitzer és Hain Péter vártak, üdvözöltek, mint képviselőjelöltet, megkérdezték, hogyan lettem az, ki által. Én elmeséltem, hogy munka nélkül vagyok, három gyermekem van és beteg feleségem, munka után jártam, mikor összejöttem egy jó kövér nagy úrral, megszólított az utcán, hogy szeretne velem beszélni, egy jó állást akar nekem szerezni, behívott egy vendéglőbe, fizetett egy jó ebédet, fröccsöt, cigarettát és elmondta, hogy mit akar velem csinálni, azt mondtam, hogy ne tessék tréfát űzni belőlem, nem barátom, azt válaszolta, ha én mondom, az biztos, igen vastag aranylánc, meg gyűrűk voltak rajta, nagy úrnak néztem, mondtam is otthon a feleségemnek, no anya, megszűnt a nyomor, erre azt hitte a feleségem, hogy bediliztem a munkanélküliségbe, aztán eljártam a megyénél az engedélyért és a megye megadta. Erre Schweinitzer dühösen azt mondta, hogy azok is hülyék. A maszlagot bevették, kiküldtek, hallottam, bent áll a balhé, szidták a két hekust, azzal, hogy hülyét hoztál ide, akkor az egyszer nem haragudtam ezért a szép megtiszteltetésért. Újra behívtak, faggattak, azt is mondjam meg, ha történetesen megválasztanának képviselőnek, mit mondanék a parlamentben. Én azt feleltem, hogy valamit én is odapofáznék, mint Buchinger, gondoltam nem tetszik nekik Buchinger, de rögtön megvédték. Díszkísérettel vittek haza, másnap nyolc órára berendeltek, nem tudták mit kezdjenek velem. Bizonyíték hiányában az eljárást megszüntették, kábé egy évig rendőri felügyelet alatt tartottak . ..” „Sokat gondolkoztunk azon, hogy ki kellene szökni a Szovjetunióba ... Ezerkilenc- százharmincban, télen végre elszántuk magunkat a barátommal és december huszonötödikén átléptük a határt, a barátom öt pengővel, én három nyolcvannal. Fülekig gyalog mentünk, onnan Losoncig vonaton, arra ismerős voltam, mert itt születtem, éjfélre értünk Popidóróba apám bátyjához, a karácsonyt ott töltöttük. December hu- szonhetedikén elindultunk gyalog, Rimaszombat, Rozsnyó, Lőcse, Késmárk. Újév napján érkeztünk Késmárkra, az első ember, akit megszólítottunk, véletlenül kommunista volt, egyben magyar is, rögtön karonfogott és elvitt ebédelni a párt konyhájára, aztán a pártházba, boldog napom volt, mert életemben először itt találkoztam egy szabadon és nyíltan tevékenykedő párttal. Elvittek a városi párttitkárhoz is, vacsorát adott, ellátott pénzzel, cigarettával. Ezerkilencszázharmincegy január harmadikén léptük át a lengyel határt. Przemysl és Lemberg között kerültünk rendőrkézre, egy éjjel a szállásunkon tartóztattak le. Áttettek az Orocki szorosnál a határon a csehekhez, akik politikai fogolyként kezeltek bennünket. Ungváron éppen nagy letartóztatások voltak, kommunista megmozdulásokat toroltak meg, huszonnyolcunkat csuktak egy cellába. Velünk együtt volt az ungvári párttitkár is. Nagyon sokat tanultam az alatt a kilenc nap alatt a börtönben. Aztán Damóc községnél a magyar hatóságok tudta nélkül áttettek a határon . ..” „Ezerkilencszáznegyvenötben tagja lettem az ideiglenes nemzetgyűlésnek, majd a választottnak is, negyvenhat szeptemberében, miután megválasztottak polgármesternek is, lemondtam a képviselőségről. Két hónap múlva koholt vádak alapján felfüggesztettek és kizártak a pártból, akkor Pestre mentem fizikai munkásnak. Közben feleségemet a kisgazdapárti főispán többször felhívatta és rá akarta venni, hogy beszéljen rá engem, miszerint mondjak le a polgármesteri funkcióról, ennek fejében kapnék tízezer forintot is. Ebből is látszik, hogy a személyem elleni hajsza reakciós erők sugallatára történt. Én viszont kitartottam amellett, hogy bizonyítsák be vádjaikat, ezt nem tudták, így elejteni voltak kénytelenek. Ezután családommal együtt Pestre költöztem, ahol már hónapok óta mint szerszámkészítő dolgoztam. Az ezerkilenc- száznegyvennyolcas pártkongresszus visszahelyezett a párttagok sorába. Ezerkilenc- százötvenben a minisztérium az egyik beruházó vállalatának műszaki igazgatásával 52
