Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (II. A nyugati végeken - Vasi és zalai népcsoportok)
felé ezer év óta idegen népek övezik: nyugat felé az osztráknémetek, délről a vendek és a horvá- tok, utóbbi kettő délszláv. A német—magyar nyelvhatár ezer év alatt alig változott, néhány km-rel vonultunk csak vissza; mai nyugati határaink nagyjából követik ezt a területvesztést. Ellenben a városok külső sora (Sopron, Kőszeg, Szentgotthárd) kezdettől máig inkább német jellegű maradt, bár évszázadok óta jelen van ott is a magyarság. A második vonal azonban inkább magyar mezővárosokból tevődik össze (Sárvár, Vasvár, Körmend, ill. Zalaegerszeg): vegyes típusú és jellegű viszont a sokszor elpusztult Szombathely. Mindezek környékén a falvak többségében mindig is magyarok laktak, és bár korábban ezek a városok sokszor (német vagy magyar) gazdát cseréltek, a magyar nyelvterület mögött helyezkedvén el, szükségszerű sorsuk a mind nagyobbfokú el magyarosodás. A vendek voltaképpen magyar jellegű szlovének: történelmi államhatárainkon belül élve, utóbb már átvették a magyar helyesírást és névhasználatot (pl. Sárkány János), sőt ez az egyetlen szláv nyelv, mely az ö és az ü hangot is ismeri! A horvátok nemzeti különtudata újkori fejlemény, még 1848-ban is horvátul énekelték pl. Kossuth-párti nótáikat! A magyarok csak a németekkel szemben veszítettek teret,és e folyamat napjainkban záródik le. Említettük, hogy az Őrség néhány falva (így pl. Felsőőr, Őrisziget, Alsóőr stb.) az osztrák Burgenlandban terül el, ahol már az 1930-as évek óta mind nagyobb méretű a kétnyelvűség, az 1950-es évektől pedig feltűnően meggyorsult a beolvadás. Itt törvényszerű folyamat, hogy minél fiatalabb valaki, minél inkább eljár a faluból dolgozni, vagy a falun belül ipari foglalkozást űz, annál inkább a német a használati nyelve. Előfordul pl., hogy idős szülők magyarul szólnak gyermekeiknek, akik viszont passzív nyelvtudásuk alapján még értik ugyan a magyart, de már csak németül tudnak válaszolni. Több a vegyes, mint a homogén házasság, és e tekintetben már az sem számít, ki milyen vallású. (Az ausztriai őrségiek egy része református, kisebb részük katolikus, de élnek itt evangélikus magyarok is, míg a németek zöme katolikus, kisebb részük evangélikus, hasonló a helyzet a burgenlandi horvátokkal is.) Az ausztriai őrségiek egy része már nem tartja magát magyarnak, kitérő válaszként ezt mondja: — mi őriek vagyunk! Aki tud is magyarul, erősen nyelvjárá- sias beszédjét romlott magyarságnak véli és szé- gyenli. Gyermekét már nem adja magyar iskolába, hogy minél könnyebben érvényesüljön. A németségbe való beolvadást fejlődésnek tekintik, hazánkba nem mindig látogatnak szívesen, már nem hazajárnak, hanem legfeljebb kíváncsi turistaként néznek meg bennünket. Határainkon belül jóval homogénebb a nemzetiségi kép, a kölcsönhatások és a különállást őrző törekvések a jellemzők. Kevés az idegen ajkúak (főként vendek, horvátok, németek) száma, részükre az iskoláztatás, az anyanyelvi használat nemcsak hogy biztosított, hanem mi késztetjük is őket! E vidéknek régtől fogva nem a nemzetiség, hanem a vallás az uralkodó ideológiai formája. Bécs közelében, a királyi Magyarország területén a cuius regio, iliius religo (akié a föld, azé a vallás) elv alapján a főurak sokkal könnyebben rekatolizálhatták a népet, mint pl. az Alföldön. Itt csak a kisnemesek (Zalában és Vas megye egyes területein vagy a különjogosok, az őrségiek) egy része maradhatott protestáns, mégpedig nem is csak kálvinista, hanem evangélikus is (az Alföldön viszont — az orosháziak kivételével — minden evangélikus vallású egyúttal idegen eredetű is.) Az egyházak, főként a katolikus, csak az utóbbi időkben veszítették el tömegbefolyásukat. Még az 1947-es választásokon is a katolikus hívekre appelláló Barankovics-párt győzött: a szavazatok 56,9%-át szedte össze Zalában, de majdnem hasonló volt az arány Vasban is, míg ugyanekkor Békésben csak 3,3% jutott nekik, holott a katolikusok aránya ott is legalább 50%-a a lakosságnak. (Mocsár Gábor: Égő arany. Bp. 1970. 64.) E társadalmi hátránnyal párosult a nagybirtok visszahúzó hatása és befolyása. Tekintélyes listát lehetne itt összeállítani a dúsgazdag főúri nevekből (Almásy, Batthyány, Bezerédj, Erdődy, Esterházy, Nádasdy, Szapáry és mások); igaz, egy részük a haladás élére tudott állani (a Batthyányak, a Bezerédjek, sőt Felsőbüki Nagy Pál és mások is), de a nagybirtok túlsúlya itt még az országos arányokat is fölülmúlta. így a népesség jelentős részét tették ki a béresek (bíresek); az ő életüket azonban kevéssé ismerjük, inkább a burgenlandi magyar uradalmi cselédségről tudunk bővebbet a legújabb néprajzi kutatások jóvoltából. Itt is kialakult a summásság, bár a Vas és Zala megyei hónapszámosokról jóval kevesebben és kevesebbet is tudunk, mint a nagyobb körzetben vándorló, híresebb matyókról. Annyi azonban máris bizonyos, hogy szinte ugyanazokat a nótákat énekelték, ugyanúgy éltek és dolgoztak, mint messze földön lakó osztályostársaik. Parasztnak lenni sem volt itt dicsőség és divat, a módosabbak lehetőleg pógároknak mondták magukat! Föld híján a paraszti birtokkategóriák mindjobban aprózódtak, a felső réteg — főként a valamikori kiváltságosok és a nemesek — éppoly szigorú és kegyetlen egykével védekeztek, mint pl. az Ormányságban is, csak az itteni dolgokról alig beszélt valaki. A közép- és főként a kisebb birtokkategóriák sem voltak mindig életképesek, ezért az országban talán itt volt a magángazdaság időszakában a legtöbb kiegészítő „melléküzem- ág”, ha a barkácsolást, az időszaki erdőmunkát, az orvvadászatot, a faizást (ki-ki annyi fát vihetett az uradalmi erdőkből, amennyit a hátán egyszerre elbírt) és még sok mást egyáltalán szabad ennek venni. Tikászok (tyukászok) és más vándorkereskedők járták a falvakat, szedték össze a vadat, a baromfit, tojást és egyebet és szállították a városokba, olykor Bécsig elmentek. Olyan „új” foglalkozások terjedtek el, mint pl. az Őrségben 92
