Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - MŰVÉSZET - Kovács Gergelyné: Salló István faragásai
Műkedvelő népművelőnek vallja magát. A népművészet szigorú rendje szabta utat várja. Kezdetben sok használati tárgyat készített, velük segítette önmaga művésszé válását, asztalok, székek, faragott lámpák, kazetták jelzik az utat az első bútorokra készült síkplasztikai faragásokig. A kanapék hátára, szekrények ajtajára terített domborművek balladákat szólaltatnak meg, az emlékeztetés és gondolkodtatás igényével. Tiszta szerkezetű, általában három képbe sűrített balladái az egyéni kifejezés és megformálás erejétől mindég kapcsolatban maradtak a ballada világával. Széles, lapos vésőkkel, rusztikus felületeket alakítva formázza a fát. A fa szinte egyetlen anyaga, s bár ismeri annak fényét, kérgét, hímét, rostját nem szereti kínozni, csak kiszabadítja belőle portréit, faragott dokumentumképeit napjaink embereiről, székely parasztokról, favágókról, öregekről, fiatalokról. Nem népieskedő székely figurákat farag, hanem edzett, balladai megpróbáltatásokra kész, erőteljes arcélű portrékat, zömében domborművekbe. A fa természetes szépségét körplasztikáiban is tiszteli. A Kádár Kata ballada két kemény arcú, halált vállaló szeretőjét a finom erezetű fakéreg zárja össze, s abban rajzolódik ki a sohasem volt életfává magasodó kápolnavirág. Kőműves Kelemen konok, dózsás arcának Déva- várává rakódott homlokán elevenedik meg, örök emlékezetünkbe vésendőn, az igaz áldozatvállalás nagy, ám egyetlen lehetséges próbája. Egyszerű, erőteljes formákkal örökíti meg az emlékezetből soha ki nem hullható nagy történelmi eseményeket, a kiállításain nézőket megállító szobrait a madéfalvi veszedelemről. Kivételesen szépek a szerető párokat, családokat megörökítő domborművei. Ezek a faragások nem csak a rendtartó székely falvak népének, hanem a maga meleg családi életének is tanúsítói, művészetének lírai darabjai. Átszellemült arcú, gyöngéd, de szívós asszonyarcok szigorú, megkínzott férfiarcokkal borulnak össze, a lelki összetartozás és az egymásra utaltság fába örökített példáiként. Emberi üzenetek a világról. A világ számára is tele van üzenetekkel, s ezekből sokat fába farag, szoborba ment. Az 1970-es árvíz megannyi szenvedésének megélőjeként készítette el az Árvíz balladája című szobrát, amely az ugyancsak akkoriban született Farkas Árpád vers, az Özönvíz megelevenítése. Negyvenéves korára nemcsak közös, egyéni kiállításai is szaporodnak. Az erdélyi képzőművészek már nem emlegetik műkedvelő jövevénynek, inkább Szevátiusz Jenő követőjének. Igaz, Erdélyben nem élhet vésővel dolgozó ember, aki hatása alá nem kerül Szervátiusz Jenő művészetének, ne próbálná kölcsön venni egyes mesterségbeli elemeit. Mégsem ez közelíti őket egymáshoz, hanem a közös szándék: mindnyájan közösségük lelki törekvéseinek kifejezői, fába faragott dokumentumképek készítői. A hagyományőrzés Erdélyben is korparancs. Annak sem ápolásából, sem értő megismeréséből nem lehet senkit sem kirekeszteni. Ezért minden alkotás, akár képzőművész, akár népművész készíti, csak akkor marad fent az aláhulló időben, ha mondandója értékes, tiszta kifejezéssel párosulva mindannyiunk számára olvasható és érthető, ha megismerjük készítője hitét az emberiségben és népe fennmaradásában. Ilyen faragó Salló István is. Bár a népművészet melege fűti, az indította el, ma már a képzőművészet útjait járja. Nemrégiben, mint a népmesék próbatételre rendelt legkisebb fia, útrakelt az életadó szülőföldről. Falai közé Tatabánya fogadta, Magyarországon először a Somogy megyei Marcaliban állított ki. KOVÁCS GERGELYNÉ 84
