Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - MŰVÉSZET - Kovács Gergelyné: Salló István faragásai
MŰVÉSZET SALLÓ ISTVÁN FARAGÁSAI Erdély hagyományőrző vidékein, ahol a bútorfestés és a kenderfonás az asszonyok mindennapi munkája, ahol a szekerce mindég az emberek keze ügyében van, szerszám- nyél vagy tornácoszlop faragandó, a népművészet és a népi kultúra tárgyi darabjait a hétköznapok éltetik. Ilyen hagyományőrző székely családban született 1932-ben SALLÓ ISTVÁN. Ki tudja ma már, hogy ősei között voltak-e faragó és abrakos molnárok, kapuállítók és paraszt asztalosok, benne nagyobb családjának, a székelységnek évezredes faragókészsége öröklődött. Már fiatal néptanító korában sem a használati tárgyak megformálása és díszítése vonzotta, hanem a fában megjeleníthető világ, saját örömeinek és gyötrelmeinek kifejezése. A kitűnő szervezőkészségű Sál ló István hamarosan a Csíkszeredái Népi Alkotások Hargita megyei Házát igazgatja. Népi kultúránk és népművészetünk továbbéltetése mindennapi munkája. Tudja, a népi kultúra és a népművészet addig él, amíg alkotói és a munkájukat, tudásukat igénylők egy közösségben, azonos erkölcs-és értékrendbemélnek. Addig, amíg a népművészet nem válik a kereskedelem és az idegenforgalom prédájává. Azt is tudja, hogy a népművészet örök, nagy megújulásai véget értek. A közösségi alkotók helyébe őseik művészetét önkereséssel megújítani igyekvő egyéni alkotók léptek, ismert és névtelen hagyományőrzők. Közben a felravatalozott népművészet koporsójánál halottsiratók születtek. Tekervényes, ám letisztult és hasznosítható eredményeket nem hozó, ál és valós vitákban boncolgatták formavilágának és jelrendszerének üzeneteit. Alig néhányan kísérelték meg kimondani, hogy élő van a ravatalon, s még kevesebben voltak, akik az elgyöngülés avagy a klinikai halál partjairól visszahozták az élőt, a megmenthetőt. Sál ló István ez utóbbiak közé tartozik. Naponta tapasztalta, hogy a korai sirató gyógyítást elutasító tétlensége a népi ízlésben jóvátehetetlen sérüléseket okoz. Ezért segítette napvilágra a kézikönyvek sorozatát, amelyek nem magyarázták, csak rajzokban és fotókban közreadták népművészetünk forma- és motívumkincsét a gyimesi festett tojásoktól a szarufaragásokig. Maga gyűjtötte anyagot adott közre a „Kapuk és kerítések Hargita megyében” című kézikönyvében, amely a tiszta forrás még fellelhető gyűjteményét adja a kapuállító mesterek és a kerítésépítő gazdák kezébe. Előszavában megfogalmazza, miért indította útjára a könyvet: „Itt is ott is felütötte a fejét a giccses «szép megoldás» elkorcsosftó ördöge. ... látunk eltorzult hátizsákos vadászfigurát, amint a felismer- hetetlenségig torz vadra céloz. Amikor ilyen kapu előtt áll meg az ember, önkéntelenül sóhajt fel: ez itt fog állni száz évig?” A könyv nemcsak a kapuállításban segítette az ízlésficam helyrerándítását, ahogyan arról újabb száz évig tanúskodnak majd a most épült kapuk, hanem egyengetője lett a kortárs képzőművészet bartóki útjának, amelyre az első és legnagyobb példát is Erdély adta éppen, a Szervátiuszok munkásságával. De kicsoda is Sál ló István? A népművészet továbbéltetésén fáradozó szervező ember? A képzőművészet bartóki útjának hitvallója? Szabadidejében műkedvelő fafaragó? Oktató szándékot kínáló egyfelvonásosok, tanmesék írója? Gyermekversek költője? Mindegyik, ám külön-külön egyik sem! 83
