Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)

nyosabb volt, mint az akkoriban költészete csúcsain járó Nagy Lászlóé, még akkor is, ha éppen az előbbi írt „szabadverset” és az utóbbi „kötött” formájút. De mindkettő nagy költészet, melyben egybeolvad jelen és múlt, korszerűség és hagyomány.

Tudom, a költészet ma is válságban van, mint már annyiszor, mondhatnám, állandóan. Most talán éppen azért, mert korszerűségében a technikai társadalomhoz igyekszik hasonulni, holott sohasem az ember eszközhasználata határozta meg a lírát. Éppen ezért a korszerű költészet sem tartalmában, sem formájában nem aszerint alakul, hogy mi a divat, hanem, hogy mi a lélek.

Köztudottan elkötelezett költő vagy. Nem gondolod-e, hogy a groteszk, valamint a rendkívül sokféle ösztönzés asszimilálása némi eklekticizmust hoz költészetedbe, ez pedig bizonyos mértékben gátolhatja az elkötelezettség megnyilvánulását?

— Elkötelezettségen mindenki mást ért. Van, aki a közéletiséggel cseréli össze, más a politikummal, megint más valamiféle pártfegyelemmel. Csak így érthetem a kérdésnek a célját, mert a direkt közéletiséget valóban nem szolgálja az áttételesebb költészet, a politikai gondolkodás egyik legfőbb veszélye az eklekticizmus, és valóban nagyon nehéz lenne számot adni, miért asszimilálja különböző polgári beállítottságú, néha éppen klerikális hajdani költők művészetét mai utóduk, aki ráadásul még gúnyolódik is az elidegenedésen a groteszkeivel. A legegyszerűbb lenne megkérdeznem: nem fontosabb-e, hogy kinek és hogyan elkötelezett az ember és a költő? Vagy azt, hogy vajon az elkötelezettség jobban megnyilvánul-e a modorosságban,a közéletiséget verses beolvasásokra egyszerűsítő lírában, az egyértelművé alakított költői attitűdben? Hiszen arra is volt már példa, hogy költő aljasoknak kötelezte el magát hittel, meg arra is, hogy a poétáról bebizonyosodott, nem költészete, hanem magatartása volt egy kor számára fontos, ezért hamar merült feledésbe.

Én népemnek és hitemnek vagyok elkötelezettje, általuk pedig mindazé, ami az emberiség fönnmaradását és haladását jelentheti. Ahogy a magyar parasztságnak a szocializmus iránti elkötelezettségét nem szabad kétségbe vonni sem közelmúltbeli, évtizedes tépelődése és meghasonlottsága, sem mai hirtelen gazdagodása miatt, ugyanúgy nem lehet egy-egy ember hitében sem kételkedni azért, mert élete és munkája különböző korszakaiban másképp vélekedik és másként fejezi ki magát. Tudom, tetszetősebb makacson ragaszkodni egy változhatatlan igazsághoz, mint tépelődésünk bevallani — de én az utóbbit emberibbnek tartom. A költő számára a groteszk vagy a történelmi helyzetköltészet is arra szolgál, hogy saját belső igazságát folytonosan szembesítse a társadalmival: ellentmondásaikat és egyezéseiket is kimutatva. Ilyen szempontból a költői módszerben, a valóság megközelítésének módjában kimutatható eklekticizmus semmiképpen sem gátolhatja az elkötelezettség megnyilvánulását, legföljebb nehezebbé teszi annak fölismerését. Mégis: ha köztudottan elkötelezett vagyok, mint feltételezed, mások is eljutottak már, anélkül, hogy hangoztattam volna, költői és emberi magatartásom gyökeréig.

Mikor az Erdő a vadaknak megjelent, a címadó vers értelmezői közül az egyik tábor azért rótt meg, mert azt írtam, hogy „eszméim lassan szétszakadnak”, a másik azért feddett, hogy ilyen frázist használok, mint „csillaggá tartott szívemet.” Ezek a félreértések később is gyakran ismétlődtek, holott sem arról nem volt szó, hogy politikai eszméim szakadoznak, sem arról, hogy neoncsillagot tartok az égnek. Emberi személyiségem föltárásában mindig szemérmetlenebb, kommunista hitemjhangoztatásában mindvégig szemérmesebb voltam, minthogy ilyen szájbarágósán fogalmazzak. Az én elkötelezettségemmel megfér az is, ha az emberi személyiség mai, gyötrő — tőlünk |és tőlem sem idegen — problémáiról írok, kendőzetlenül, vagy az is, ha történelmünk tragikumát hívom tanúnak a ma megértéséhez. Lehet, hogy a költészet, amelyet építek, egy- egy pillanatban eklektikusnak tűnik, de — mindenkit kérek — várjuk ki a befejezését.

82