Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)
n/ossággá a költői magatartás is. Ámde nem fordítva: az attitűd elsődlegességének divatja nem határozhatja meg költészetem jövőjét. — A Bádogkirály szállóigévé lett utolsó sorait idézem: „vér csordul vagy ének I boldog ki e népnek / lehet prédikátora.’’ Ez a Nyéki Vörös Mátyás emlékezetének ajánlott vers — ha jól értem — a szenvedést tartja legfontosabb kapocsnak a magyar nép, a magyar történelem és a magyar költők között. A költői hivatást és lehetőséget valamiféle végzettudatos csakazértis helytállásban jelöli meg. Ilyen gondolatokkal gyakran találkozni költészetedben. Ezért — szivárványosabb válasz reményében — hadd kérdezzem meg: Mit jelent számodra ma az, hogy magyar költő vagy? Miben látod ma a magyar költő írásának értelmét? — Hallottam néhányszor az idézett sorokat színészektől is. Ők így mondták: „Boldog ki e népnek / lehet prédikátora.” Egyszer — a rádióból —viszonthallhattam boldogan magam is, hogy nem hatott rám a konvenció, és az igazságnak megfelelően hangsúlyoztam: „boldog ki e népnek / lehet prédikátora.” Nem hibáztatom azokat — sem interpretálókat, sem elemzőket —, akiknek a feladata, hogy az üzeneteket közhellyé változtassák, de éppen ezért lényeges a költői figyelmeztetés. Én arra utalok ezzel, hogy nincs általános nép. Ha szlovák poétának szülétek, ha töröknek, ha venezuelainak — akkor is az a nép a fontos, amelynek nyelvén fiaként versemet írom, hiszen más népek szenvedését vagy boldogságát is csak ezáltal érthetem meg. Az emberiségnek éppen attól vagyok része, hogy meghatározott attribútuma lettem. Én például — tizenegy- nehány-milliomod magammal — magyar attribútuma. Az Aetern/tos-ban valóban válogatott szenvedéseket sorolok fel, ugyanúgy — mint mondjuk — az esztergomi keresztény múzeum némely középkori festője. De ezzel egyáltalán nem az volt a célom, hogy a szenvedést privilégizáljam a magyar nép vagy magyar költő számára. Az angyali Shelley — akinél filozófikusabb költő alig akad — megírta az angol nép fájdalmait is, és Jeszenyin — ki alkatilag éppen ellentéte — sem tétlenkedett, amikor költőmagának kellett népe sorsát átélnie. Tudom és hiszem, hogy bármifajta objektívnek nevezett, időből és korból kiszakított költészet humbug, többek között már csak azért is, mert a versnek — ellentétben zenével vagy szobrászattal — az anyaga nem hang vagy márvány, hanem helyileg és történelmileg, folyamatában és jelenidejében meghatározható, éppen ezért mindig sajátos tartalmak kifejezésére alkalmas nyelv. Magyar költőnek lenni tehát elsősorban annyit jelent, hogy meg kell tanulni ennek az anyagnak a használatát, elfogadván azt a tényt is, hogy a létrehozandó produktum esetleg nem lesz érthető a maradék kétmilliárd-kilencszáznyolcvanöt-millió ember részére. De — ha szándékai és értékei erre minősítik — bármely vers az emberiség közkincsévé válik — lefordítatlanul is — egy nép, egy nemzet tudatbeli formálódásának révén. A költő erre a századra kénytelen volt leszámolni a halhatatlanság eszméjével, tehát csupán abban bízhat, hogy semmiféle hang nem válik némasággá, még akkor sem, ha nehezen érzékelhető, miként rezeg tovább egy majdani bolygószületésben. Magyar költő vagyok, mert magyarul írok, s ez magában rejti azt a szivárványos választ is, hogy tehát van magyar olvasó is. Kell-e annál nagyobb optimizmus, hogy amikor már nem egyszerűen nemzethalál, hanem emberiséghalál képét vetítik elénk a jóslatok, a költő hisz abban: lesz magyar olvasó, aki évtizedek múltán is érti verseit. Nem tagadom, hogy magyarság-szemléletemre igen erős hatással volt Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Vajda és Ady, de talán majd új kötetem bizonyítani fogja, hogy évek óta alakítgatom az új, históriailag a jelen számára igazabb szemléletemet. Á Porhamu nyitóversében ugyanaz a malom zúg, mint a Bádogkirály utolsó oldalain, de világosabban halIik ki zajából az életigenlés. Még akkor is, ha a garat száján véletlenül fönnmaradt magnak mondom a magyarságot. Mert a lényeg nem az, hogy a történelem malmáról 78
