Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)

mi a véleményünk, hiszen létét nem lehet kétségbevonni, hanem az, hogy a megmaradt magnak lehet még sarjadása. Ezért nem kétlem, hogy adott históriai pillanatban — vér vagy ének — vietnami, német, francia, orosz, török, dél-afrikai, chilei, spanyol vagy román költőnek lenni ugyanolyan nagyszerű sors és feladat: saját nyelvünkön kizengeni népünkről mindazt, ami az emberiséget is szolgálja gondolatként. Többször leírták veled kapcsolatban elismerőleg a ,,közép-európai" jelzőt. Miben látod a magad közép-európaiságát? Természetesen az igény, feladat és lehetőség izgat ebben a kérdésben. — Csupán a jelző jelzője ellen van kifogásom. Az, hogy közép-európai vagyok, s ezt hangoztatom is, nem lehet sem pozitív, sem negatív jellemzője magatartásomnak — egyszerű tény. Itt születtem egy déli határfolyó, a Dráva partján, családom eredete területileg a Bécs—Eszék—Arad háromszögre határolható, s nemcsak műveltségemre, hanem szociális viszonyaimra is kihatott mindaz — más tízmilliókéhoz hasonlóan —, ami itt ment végbe századok, majd az utóbbi évtizedek alatt. Tudom, hogy nem minden költő tartja ennyire fontosnak meghatározottságát, én viszont legalább ennyire nevet­ségesnek, ha valaki Közép-Európában akar angol, amerikai, francia költőt játszani, ami fordítva is mulatságosnak tűnhet. Közép-európaiként hiszek abban, hogy Dózsa és Húsz égett húsának szaga nem igen különbözött, ahogy egy szerb vagy magyar paraszt verítékszaga sem. Ezért tartom fontosabbnak ma már a számunkra olyan becses és valaha nélkülöz­hetetlen, ismert jelszónál fontosabbnak és lényegesebbnek ezt: „elvében él a nem­zet.” Ez az utóbbi általánosabb érvényű: a fennmaradás, a haladás vagy éppen a nemze­tiségi egyenlőség megvalósításának elve népeket egybekapcsoló tényező. Históriánk tanított bennünket is arra, hogy csak az a nép maradhat fenn, amelyet kritikus kor­szakaiban valamiféle közös elv fog össze, akkor is, ha a legvadabb társadalmi, vallási ellentétek próbálják megosztani. A magyarság akkor sodródott a nemzethalál szélére, ha elveit vesztette el, s úgy menekült meg, hogy azokra visszaeszmélt. Közép-Európa is sokkal hamarabb és biztosabban vált volna népek egyetértésének színterévé, ha a fejlődése nem lett volna egyenlőtlen és azt a nemzeti létnek magasabb foka határozta volna meg. Ma, amikor a nyelviséget a világ legkülönbözőbb tájain — éppen népek nem­zeti fejlődésének alacsonyabb szintjeként kihasználva — a politikai megosztottsághoz használják fegyverül, fontos tudni, hogy Közép-Európában létezik egy olyan elviség, amely találkozási pontja lehet mindenkinek. S aligha kételkedhet abban bárki, hogy eddig a költők hátráltatták legkevésbé — bármennyire is saját nyelvükön érvelve — a fejlődést, mely a nemzeteket létükben erre a magasabb fokára emeli és így valóban egyenrangúvá teszi. Szegeden éltél, amikor első köteted megjelent, a Tiszatáj volt felnevelő fórumod. „Végre egy vidéki poéta, akinek oly nyilvánvaló a jelenléte, hogy mindegy, honnan érkezett." — írta rólad Bata Imre mintegy cáfolatul arra a közhelyszerű nézetre, hogy vidéken nem lehet igazán jelentős költészetet létrehozni. Aztán nemsokára Pestre költöztél. Miért? Valóban Budapest és csak Budapest lehet véleményed sze­rint ma is a magyar költő igazi otthona? Mit adott neked a főváros, amit Szegeden nem kaptál meg? — Élettörténetemből kitűnik, hogy — ha szüleim nem válnak el — akár harminc- egynehány éve is élhetnék Zuglóban, ahová most visszahozott a sorsom. Szegényebb lennék akkor Somoggyal és Szegeddel, amit sorsomnak sohasem tudnék megbocsájtani. így hát hadd ne panaszkodjam! Nekem a főváros adott méltó feladatot, olyan megbe­csülést, amelyben eddig nem volt részem, s most már kenyeremhez —fedelet is. Nem tartozom azonban azok közé, akiknek „Extra Budapest non est vita.” A főváros nemcsak azért telítődött művészekkel, mert ide koncentrálódott a legtöbb intézmény 79

Next

/
Thumbnails
Contents