Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)
MŰHELY „ELVÉBEN ÉL A NEMZET" VERESS MIKLÓS válaszol GÖRÖMBEI ANDRÁS kérdéseire Első versedet tíz éves korodban írtad „valóságos ihletben, fogvacogva'', ha ez volt az első kitörés, negyedszázada költő vagy. Ha első fórumodnak a Somogyi Néplapot tekintjük, jó húsz éve publikálsz. Több antológiában szerepeltek verseid. Első köteted, az Erdő a vadaknak (1972) így viszonylag később, harmincéves korodban jelent meg, akkor viszont nagy meglepetésnek számított. A József Attila- díj az olvasók és a kritika elismerését is kifejezhette. Miféle emberi, költői életút van az első köteted előtt? Melyek annak a három évtizednek a költészetedet, hivatásodat is meghatározó vagy ösztönző élményei? — Gyerekkoromban egyszer szekéren vittek haza, valami rokon látogatásból. Ömlött az eső, nehéz pokrócokkal takartak le, emlékszem durva anyagukra. Valószínűleg előzőleg a párát fújtató, álldogáló lovakon lehettek, az esőtől egyre nehezebbé váltak, fojtogatni kezdtek. Segítségért próbáltam kiabálni, miközben a bakról hallottam a felnőttek beszédét, és tudtam, hogy ügyet sem vetnek rám. A fáradtságtól és félelemtől elszunnyadtam, ölben vittek be a házba, s volt idő, amikor álomnak gondoltam az egészet. Akár az volt, akár nem — ez a lefojtottság határozta meg életemet 28— 30 éves koromig, mintha már akkor előjele lett volna betegségnek, albérletnek, méltánytalanságnak. Bármilyen gyönyörű képeket villantanék föl gyerekkoromból vagy kamaszkoromból, azok is valahogy kontúrtalanok, elmosódottak: valószínűleg nem voltak igazán boldog emlékeim sohasem. Fölfedezhető ellentmondás van sorsomban koraérettség és kései megjelenés, becsvágy és elismerés, munka és megbecsülés, hit és gyanakvás között. Manapság sokan irigyelnek azért, amit harminchat éves koromra elértem, mint ahogy igen sokan voltak olyanok is, akik eddigi szenvedéseimben kételkedtek. Valahogy úgy, mint az egyszeri szegedi lakásügyi hivatalnok, aki kimosolyogta a halálos tüdőbetegségről szóló históriámat, amelyet magam is csak akkor hittem el, amikor egy rossz kollégiumi manzárdban, ahonnan az egyetem rektora családostól félévenként akart kilakoltatni, két tenyeremben nem fért el a tüdőmből föltörő vér. S mert huszonnyolc éves koromig éltem hitetlenségben és elhanyagoltságban, számtalan albérlet és tüdő- gyulladás után egy kioperált tüdőlebennyel fizettem az első bérlakásért. Ha életemnek erről az első szakaszáról kell beszélnem, ma is régi sebeket tudok csak fölkaparni, ki tudja mennyi igazsággal vagy jogtalanul. A tények szigorúak: szüleim a háború után elváltak, engem édesanyám vett magához, lemondva a tartásdíjról, s úgy nevelt kamaszkoromig, hogy végigjárt minden poklokat. Sorsomat az is meghatározta, hogy hatéves koromban a községi orvos nem vette észre kezdődő tüdőgyulladásom, mely egyre terjedt, középfül-, majd agyhártyagyulladás lett belőle. Negyvenfokos lázzal vittek be a pécsi gyerekklinikára, hol a csodával határos módon menekültem meg — életemben másodszor, hiszen 1944 karácsonyán fenyőfástól, angyalostól fejünkre dőlt a pesti bérház — a haláltól, mely azóta is meg-megkísért. 75
