Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Zuhog a fény (novella)
dűlt egy ölnyi búza. Minden három lépés után szétterült egy búzakötél, hogy az anya sarlóval toldott karjai közül ráfeküdjön egy félkévényi gabona. A poros veríték töviskoszorút mintázott a homlokokra. A kisfiút kínozta a szomjúság, fájt bőrének a forróság. Az anya — örökkön előre hajolva — ölébe vonta a még zizegő életet. Cserepes száját megnyalta néha. Az apa árnyékként mozdult a kasza ívelésére, mintha nem is ő lendítené a kaszát, hanem a kasza ingamozgása rángatná az ő testét. Föl-fölnyüszögtek a búzaszálak. „Kicsi Jézus, csak egy felhőt legalább, csak azt küldj, hogy árnyék legyen, meg egy kicsi szél!” Fölkáprázott a sekrestye-mennyország, a kékruha-felhő, az angyalkák selyempapír- szárnya, Szűzanya virágkoszorúja. S a visszhangzó orgonahangok, akár hízott esőcsöp- pek hulldogáltak a tarlóra, szétsisteregve . . . A kábultság összemosta a fényt, az árnyékot. (A kisfiú szeretett volna öregember lenni. Kiülni a ház elé, ahogy a tata, kiülni a kapuba, az akácfa alá. Hogy ne bántsa a szemét a nagy fény. Mert az öregek szemének már fáj az erős sugárzás. Hát szeretett volna ott ülni az enyhes árnyékban, mint a tata, és nézgélni a világot. Az utcát, az embereket, az égboltot, mindent. Nézni a fényt az akácfa lombjának menedékéből, figyelni: hogyan sarjad meg reggel az árok fűtor- zsai közt, hogyan szökik szárba-levélbe délelőtt, és miként teríti be a kocsiutat délben, hogy aztán délután hervadni, fonnyadni kezdjen, s végül elenyésszen estére, hogy már csak akkorka legyen, mint a szentjánosbogár, mint a tücsök-sirdogálás a vakhomályban . . . Szeretett volna már öregember lenni a kisfiú. Úgy találta, hogy csak az öregeknek a jó, mert az öregek boldogok. Nem kiabálnak, nem rohannak, nem veszekszenek, nem káromkodnak, nem sírnak . . . Csak hallgatnak jó nagyokat, és ízlelgetik az őszi délutánt. Ezért akart öregember lenni a kisfiú. Szeretett volna kedve szerint elsétálgatni a sarokig, a boltba, a borbélyhoz, böngészni az újságokat . . . S azt is eltervezte már, hogy éjszaka, amikor magára marad, visszaemlékezi az egész életét, mert tudta a tatától, hogy az öregeknek van mit visszaemlékezni. Úgy gondolta a kisfiú, hogy az a legjobb, öregnek lenni.) Végeztek egy elővel. Az apa húzta a nagygereblyét a tarlón, hogy összegyűjtse az elhullott szálakat is, aztán nekitérdelve megkötötte a nagyhasú kévéket. Az anya megoldotta fejkendője csomóját, ivott egy korty vizet. A kisfiú vonszolta a kész kévéket a föld közepe felé, hogy majd kereszteket építsenek belőlük. „Az isten verje meg ezt a rohadék meleget!” — az apa harákolt és köpött. „Nyughass már” — az anya csöndesen szólt. „Édes Jézuskám, küldjél esőt, küldjél fölénk felleget, pihenhessünk kicsit . . . Neked semmi ez a csoda, semmi, de nekünk minden!” „Ezt már egybefogjuk. Hosszú elő lesz, de akkor is egybefogjuk. Csak hamarább megleszünk vele.” Az apa kivette a tokmányból a fenőkövet, és megsikongatta vele a kaszapengét. Az anya álla alá csomózta a fejkendőt. A kisfiú indulásra készen állt, kezében búzakötél. Az apát figyelte. („Az én apám ... Az arca, a háta csurom verejték. A tenyere meg akár a föld. Nagyon ritkán megáll, rágyújt, mélyet szív a cigarettából, aztán krákognia kell. Rengeteget dolgozik, és rengeteget káromkodik. Mert rövid a nap, mindig azt mondja. Hát muszáj káromkodnia mindenért: túl sok a gaz, rosszkor esik az eső, vagy mindent kiéget a hőség. Mert minden csak baj lehet az én apám szerint, és a baj beleeszi magát az ember munkájába, hiába vigyáz az ember, hiába próbál ellene tenni. És baj mindig van, méghozzá tömérdek. Ezért aztán szidja a lovat, ha kátyúba húzza a kocsit, vagy ha véletlenül rátapos a kukorica-, a paprikasorra, ha megijed az autótól az országúton, és 3-4
