Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Zuhog a fény (novella)

rémületében elszakítja az istrángot. Hát ezért muszáj szidni a lovat, ezért kell megleckéztetni a lacibetyárt az ostorral. A disznókat furkóval veri az én apám, mert örökké sivalkodnak, tülekednek, mert reggeltől estig csak falni akarnának, és kínjukban föltúrják az ólat, fölfordítják és szétrágják a vályút, az orrukkal leemelik a rozzant ólajtót. Pedig az én apám már kétszer is megkarikázta őket, mégis ezt teszik. Irgalmatlanul elveri a disznókat az én apám esténként. És ez még nem minden: muszáj átkozni a dudvát is, a nádat, a folyondárt, a lucernába fészkelt arankát, a kolorádó bogarat. Mert azok a csíkos tetvek leeszik a levelet a krumplibokorról, pedig permetezett az én apám meg dédétézett is. Hát ezért kell megintcsak káromkodni: hogy dögölnének meg, hogy az isten rohassza meg őket, mert csak szaporodnak, mintha szentelt vízzel hintette volna meg a földet, nem is méreggel. És mi marad a kopaszra rágott krumplibokor alatt, kérdem én: semmi!

Ezért aztán ócsárolni kell még az eget meg a földet, a szelet meg a napot, szóval mindent!

Estére kelvén kegyetlenül fáradt az én apám. Aludni szeretne, mindig csak aludni . . . Az alváson kívül talán csak egy dolgot szeret az én apám: azt a vasárnapot Péter-Pál előtt. Azt a vasárnap délelőttöt, amikor leakasztja a gerendáról a kaszát, előveszi a kaszakövet, a kaszakalapálót, és bevonul a kertbe. Ilyenkor levackol a ház napsütéses oldalába a szöges rudak alá, amelyekre a paprikafüzéreket szokták aggatni szeptemberben. Azon a vasárnap délelőttön levackolja magát az én apám, kényelmesen rágyújt, és csilingelni kezd a kalapáccsal és a kaszapengével. Mintha csak játszana. Fűszállal figyeli: élesedik-e már a penge. Ilyen ember az én apám.”

A kisfiú tudja hát, mielőtt elérheti vágyott álmát, hogy öregember lesz, elébb még muszáj felnőttnek is lennie. És azt is tudja, hogy amikor felnőtt lesz, nemigen fog ücsörögni a ház előtt, és nem fog emlékezni az életére sem, mert annyi tömérdek lesz a tennivaló: a föld meg a jószágok. És bizony dolgozni muszáj, mert előírták az adót pénzben és terményben, s aki nem fizet, és nem szolgáltat be, azt nagyon megbüntetik. És tudja a kisfiú, hogy csak otthon fog majd ő is káromkodni, mint az apja — másutt hallgat. Otthon azt mondja majd: „A szüléje keserves istenit annak is, aki kitalálta a terményadót a népi demokráciában! Nem vegzálnak eleget a csoporttal, még a tyúktojást is bevallatják velünk!” De másutt hallgat, mint apja a kuglipályánál. Nem szól egy szót sem, csak cipeli a teli zsákokat a mázsálóra, és eregeti a búzát a halomhoz . . . Körülbelül így lesz, amikor felnő a kisfiú. Tudja, hogy még sokáig kell irigyelnie a tatát, azért, mert ő már öreg, mert neki már jó. Ha felnő, körbe keríti majd a folyton szaporodó dolog, ami ,,úgy fiadzik, akár az egerek, hogy ördög bújjon az anyjukba!” És azt is tudja, ha nem dolgozna erőt megfeszítve, nem maradna maguknak szinte semmi. Sem étel, sem vetőmag, sem ruhára való pénz. Mert ingyen semmit sem adnak, még a népi demokráciában sem. Mindezt tudja a kisfiú, álmában sem jut eszébe, hogy majd ráér unatkozni. Mert ha például esik, akkor őretni megy a malomba, korpát kever, morzsol, ólat javít, ganézik, szekeret kenőcsözik, kapát áztat be, polyvát dúr le a padlásról az istállóba ... És tudja, hogy este mosakodás után fekete lesz a víz a lavórban. És akkor már csak annyi ereje marad, hogy fölhúzza csörgőre az órát, és hátramenjen vizelni a poszmathoz.

Ha akkor majd fölnéz az égre, nem fog benne gyönyörködni, mint ahogy a tata szokott, hanem a holnapot fürkészi, elvégezheti-e a tervezett munkáját.

Hát tudja a kisfiú, hogy mielőtt öregember lesz, nem kerülheti el a felnőtt kort.)

Már szédelgett a világ. A napsugarak összekuszálódtak, az árnyékok csámpásan botladoztak a földön, s a levegőt az ég felé szívta a láthatatlan nap.

„Kérlek Jézus, könyörgöm! Tégy csodát, most az egyszer! Küldjél szelet és felhőt, küldj kevés esőt!” A kisfiú már nem próbált a fény felé nézni.

35