Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Zuhog a fény (novella)
ÖRDÖGH SZILVESZTER ZUHOG A FÉNY (Csodák pedig vannak, mert azt érzi az ember, hogy lenniük kellene. Hiszen már az is csoda, hogy földből, vízből, tűzből és levegőből öröm és bánat, éhség és jóllakottság, fájdalom és kéj hús-vér kelyhíí valósága áll össze — s aztán ez a hús-vér kehely élettelen földdé, vízzé, tú'zzé és levegővé omlik szét újra. Ilyen hatalmas csodák igézik az embert! Hát az általa megtestesült csodát maga is utánozni kezdi: és összekápráz- nak a tekintetek, közös medret szomjúhoznak a verítékerek — és a föld hozzászelidül az emberek tenyeréhez, hogy magasba szállhasson róla a lélek... Ezt zsolozsmázza az ember: hogy csodák pedig lehetnének, mert vannak. Hiszen aki embernek született, az halálig emberré teremtheti önmagát. Tekintete sugárzássá lehet, földtől ragadós keze simogatássá, mozduló lába mozdíthatatlan erővé, repkény-idegei tápláló és kapaszkodó gyökérzetté ... És a sugárzás majdan ismét tekintetté lehet, a simoga- tás újra kézzé, a rendíthetetlen erő távolságot birtokló lábbá, a tett gondolattá, s a maggal áldott virág szavakká. Ezért érzi az ember, hogy csodák pedig vannak, mert lenniük kellene.) A szekér alá terítették a pokrócot, csak ott volt valamicske árnyék. Az apa szótlanul, idegesen evett, az anya fáradtan, lecsukott szemmel, a kisfiú riadtan. Fehéren izzott a nap, ájulást gőzölgőit alá az égbolt. A táj fuldokolva lélegzett, mintha oldott mérgek permetfellege nehezülne rá. “Egy kicsi esőt küldj, Jézus Krisztus, csak egy kis záport, hogy pihenhessünk csöppet. Hogy apa ne káromkodjon annyit a hőség miatt, hogy anya karja ne égjen hólyagosra ... Küldj nekünk kis esőt!“ Már harmadik napja kóvályogtak a tarlón,de még mindig maradt néhány elő kaszálni, kévézni való. Pedig az apa iparkodni akart nagyon — a lávás fény már perzselni, pergetni kezdte a búzaszemeket. („Csináljuk, ameddig bírjuk! Különben lehordják a föld alá a férgek a termést. S akkor már hasztalan rívunk, káromkodunk!“) Hát hajtották magukat, amennyire ember önként hajszolni tudja magát. A ló matatott pofájával a saroglyábán, aláfújta-prüszkölte a lucernapihéket. Az el- barnult levélkék, akár molylepkék, a pokrócra szállingóztak, a pokrócon a kenyérre, a szalonnára, a füstölt sonkára, az uborkára. Az apa hirtelen fölállt, kikapta az ostort a tartójából, és ráhúzott az állatra. „Hát nem nyughatsz, amíg eszünk, az anyád szentségit!“ A ló megijedt, kapkodta a fejét, rángatta kötőfékével a kocsit. „Mit csinálsz? Megbolondultál?!... Még ránk húzatná a kocsit, amilyen habókos!" Az anya kiáltott föl rémületében. Az apa keze remegett, amikor visszatette az ostort a helyére. „Már enni sem lehet nyugodtan ..." Leült a pokróc mellé a tarlóra. „De megleckéztetem a lacibetyárt, csak induljunk hazafelé!” Öklével fenyegette a lovat. „Biztosan szomjas” — óvakodott a kisfiú. „Tán mink nem vagyunk szomjasak, mi?! Az istent ebbe a rohadék melegbe is!” (A kannát hiába ásták a földbe a búzakereszt tövében, átmelegedett arasznyira a föld, meg- langyosította az ivóvizet. Zománcíze volt.) „Arról a jószág nem tehet” — az anya a kisfiúra nézett, aztán az apára. „Tán én tehetek róla, mi? Dolgozok, mint a barom, aztán minden kiég!” „Más is dolgozik, nemcsak te! Azt hiszed, nekünk könnyebb? Ha mi nem igyekeznénk utánad, te sem haladhatnál!” „Én azt egy szóval sem mondtam, hogy tik nem dolgoztok!” „Nahát akkor! Türtőztesd magad, legalább evés közben!“ 30
