Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Végh Antal: Tengeren túl, magyarok közt (útirajz)
a partján ha le akarták szedni ősz elején a szilvát, mielőtt leverték volna, le kellett rázni a fákról a siklókígyókat is, hogy a szilva felszedése közben nehogy a szedők nyakába potyogjanak. Aztán mi „lecsapoltuk” ezt a tavat, kispályás futballteret alakítottunk ki a medrében, és egy zsákvászonból varrt, szalmával kitömött „labdával” — amely a rúgásoktól úgy ellaposodott, mint egy disznósajt — ezzel játszottuk a falu másik végéről verbuválódott csapat ellen a rangadót. Amely vasárnap reggel kezdődött, és vasárnap este csordahajtás után ért véget. Sajnos, csak 1:1-es eredménnyel, de mi magunkat nyilvánítottuk győztesnek, mondván, hogy mi rúgtuk az első, a „vezető” gólt! A régi cimbora Dalnoki Ottó — most Ottavában dolgozik, és él, az egyetem technikai műhelyében műszerész. De azt a nagy, csatangoló, minden berket felkutató, minden patak vizét kikémlelő, minden erdei vad, minden égi madár tanyáját megrabló életét éli most is. Halászik tengeren, tavon, vadászik Alaszkában, és az egyenlítő környéki dzsungelekben is; mit csináljon, ha ez a szenvedélye? — Szóval, engem is megismersz? Aztán a falu első házától az utolsóig kellett beszélni mindent... Engem ő nemrég fényképen látott. A nagymamája temetésén ott voltam, az ott készült fényképekből küldtek neki is. Szegény, már a mi gyerekkorunkban is bottal járt, aztán még vagy harminc évig! Ha valami rossz fát tettünk a tűzre, ő nem tudott bennünket megkergetni, utánunk vágta a botját. Negyvenötben lovam volt nekem is, Ottónak is. Az átvonuló katonák alól kidőlt lovakat felélesztgettük, jól tartottuk, pár napi pihentető után azokon lovagoltunk kerteken, határban, beidomítva a lovainkat kerítésugratásra is. Ottónak volt egy szürke kancája, azt lehetett a legjobban idomítani. Egyszer a tornácról beugratott vele a pitvarba. A nagyanyja ott feküdt a dikón. Menten el is ájult, mert azt hitte, katona ül azon a lovon. Mi várható attól, aki lovastól jön be a pitvarba? 5. Az egyik esti beszélgetés után magával vitt egy farmer, Kámán Alfréd. Ő még „csak” 20 éve van itt, „ötvenhatos”, Zalából jött. Azelőtt csak cigarettában látott dohányt. Ide vetődött, mert az a hír járta, hogy a szezonban a farmokon a napi 100 dollárt is meg lehet keresni. És hogy a magyar farmerek még a fizetésen felül is juttatnak ezt- azt a magyar munkásaiknak. Aztán feleségestől pár év alatt sikerült annyi pénzt összeszedniük, hogy kibérelhették egy vén lengyel farmját. Ha abban az évben jön egy tájfun, egy homokeső, egy peronoszpóra vész... Nem jött! De hogy kellett azért imádkozni! 20 ezer dollár volt az első évi tiszta hasznuk! Aztán már 5 évre bérelték ki a farmot a lengyeltől. Persze, nemcsak a földet, a gépeket, a felszereléseket, minden eszközt bérelni kellett, ami hozzá tartozott a gazdasághoz. Egy kastélyt is; melynek a felét se tudják belakni még ma se. Pedig már népes a család. Gyerekük nem született, de örökbe fogadtak három picit. Őket nevelik szépen, és tanítják magyarul. Már mind a hárman sok magyar szót tudnak, pedig még egyikük sem iskolás. A farm egy nagy út mellett van, a kastélyt az óriás fenyők, akácok és tölgyek között éppen csak hogy látni az útról. Ide egy jó minőségű betonút vezet. 400 hold a birtok, de ebből csak 100 holdon termelnek dohányt, kétszáz holdat bevetett a gazda rozzsal. Éppen valamelyik nap szántotta be a földbe az érett rozsot, 17
