Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
KRÓNIKA KATONA IMRE NÉPRAJZI ÚTIKALAUZ XII. NAGYKUNOK, HAJDÚK, SÁRRÉTIEK, NYÍRIEK, A FOLYÓK KÖZÖTT ÉS A HÁTAKON LAKÓ MAGYAROK (A Tiszántúl és a Felső-Tisza népcsoportjai, művészete, szokásai és költészete) Az „igazi" Alföld A Tiszántúlra és a Tisza felső vidékére talán még fokozottabban érvényes az, amit a Duna— Tisza közére és a Tisza déli vidékére előzőleg mondottunk: itt a központi területtől kissé keletebbre a síkság még tökéletesebb (pl. Békésben, de egyebütt is); a puszták fátlanabbak és kiterjedtebbek (pl. a Hortobágy, Petőfi szavával: az isten homloka), a mocsarak-lápok-rétek is nagyobbak (különösen a két Sárrét, az Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár). Ezeket és a tápláló folyókat is jóval később, csak a múlt század utolsó évtizedeiben szabályozták. Nem volt könnyű sem a nyírségi homokvidék, sem pedig az újonnan nyert ármentesített földek hasznosítása. Az intenzív kertkultúrák (dohány és gyümölcs, burgonya és más növények) viszonylag fiatalok: a legelők feltörése, elsősorban a Hortobágy nagyobb részének intenzívebb hasznosítása pedig jórészt napjainkban fejeződik be. Itt Kelet-Magyarországon is polarizált a társadalom a múltban: a nagykunok mellett a hajdúk tömegei is helyi és kollektív nemességgel rendelkeztek; mezővárosaik egész sora fejlődött viszonylag szabadabban. Közülük kiemelkedett Debrecen, a Tiszántúl fővárosa, ez a védtelen, mégis minden sarcot és hadat túlélt, az előző századok legnépesebb és egyik legszabadabb, legtipikusabb magyar mezővárosa, fejedelemséghez illő határával. Nem pusztult annyit, mint a várral védett Szolnok, Gyula, Nagyvárad! Itt van Hortobágy a maga pusztai grófjaival (ahogyan a túltengő ön- érzetű pásztorokat valaha titulálták) és később az önálló tanyalakó parasztokkal. Kevesebb, vagy éppen semmi földtulajdonnal sem bírtak a mezővárosi és kisebb részben a falusi szegények, akik Tarpai Márton vezetésével már jóval Dózsa előtt: 1437-ben felkeltek; ez a nyíri lázadás a korabeli források szerint „hatalmas erővel, vízáradatként tört ki”, és ez is csak egy fél évezredes sorozat része volt: folytatódott hasonló módon Dózsával, Rákóczival és 48-cal, a számos helyi, és olykor külső katonai erővel levert lázongást nem is említve. A századfordulón ez a felső-tiszai szegénység volt az agrármozgalmak egyik bázisa, majd ezek leverése után — a nemzetiségi vidékekkel együtt — innen került ki a legtöbb kivándorló is. Mindezek hagyományai egymást táplálták. Itt a köznépnek is fejlettebb történeti tudata van; így némi joggal beszélhetünk nagykun, hajdú és egyéb tájak, népcsoportok saját hagyományairól. A Bocskai által letelepített hajdúk közönséges zsoldosokként pusztítottak és korántsem az igaz ügyért ontották mindig vérüket (Gúnyosan „Bocskai angyalaidnak nevezték őket); letelepítésük után pedig ugyanolyan egyensúlypolitikát folytattak, mint pl. Debrecen városa. 48-ban sem volt olyan egyértelmű a hajdúk és a cívisek magatartása, mint későbbi hagyományaikban (Kossuth a szabadság oroszlánjainak nevezte őket)! Különösen gazdagok és színesek a török hódoltságnak, Rákóczi szabadságharcának hagyományai. A fejedelem kétségkívül főként Kelet-Magyarország tömegeire támaszkodott. Hasonlóan eleven 48 emléke is, bár a Rákócziéhoz hasonló áttekintés még nincs róla. A Tiszántúl nagyobb részén a mezővárosi szabad parasztság volt a hangadó: helyi és közös nemességgel rendelkeztek a már előzőleg említett nagykunok és a hajdúk; az utóbbiak szétszórt bihari, felföldi és dunántúli telepeit viszont betagolták a jobbágyság soraiba, csak az „öreg” hajdúvárosok (Szoboszló, Böszörmény, Had ház, Nánás stb.) maradtak szabadok, és példájuk vonzotta a hasonló jogokra törekvő és ennek érdekében fegyverre kapott szegénységet. A hajdú városok is bőven fogadtak be jövevényeket, miként Debrecen városa; némi adó és hűségeskü árán őket is részeltették saját korlátozott szabadság- jogaikban. Mindez nyílt kihívást jelentett a nemeseknek és a nemesi vármegyének, sőt Debrecen város még saját nemeseit is megadóztatta és a főbíró hatalma alá vonta őket! Ámde idők folyamán ez a gazdagparaszti, ún. cívis réteg maga is megmerevedett, elvesztette üzleti-vállalkozói rugalmasságát és lényegében ugyanolyan hiábavaló életet élt, mint dzsentri példaképe. (Hű rajzát olvashatjuk Móricz Zsigmond ama regényeiben, melyek az úri murik és a rokonsági kapcsolatokból 87