Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)

élősködő léha népet és jellemző típusait ábrázolják.)

Egészen más világ volt Szabolcs és Szatmár, pontosabban a Nyírség és a Tisza-Szamoshát, valamint e két folyó köze is: a pusztásodással, tanyával és a mezővárosi szabadabb parasztpolgársággal szemben itt uralkodó település maradt a falu; a lakosságból mind a jobbágyok, mind pedig a kisneme- sek is nagyobb százalékban vészelték át helyben az ellenséges betöréseket, ill. költöztek vissza ugyanoda mocsári és erdei rejtekükből. Megmaradt a régi életforma is, vele a babonás-vallásos ideológia, az úr- és tekintélytisztelet, ezzel együtt a vezető rétegek, főként azonban az írástudatlan, szegény nép „konzervativizmusa”. Szabolcs- Szatmár megye gazdag szellemi hagyományai (mesék, szokások, hiedelmek stb.) és megkövült feudális, paraszti „rendje” a néprajzi kutatóknak, szegénysége és elmaradottsága pedig a szociográ- fusoknak adott bőséges anyagot; az utóbbiak őszinte valóságfeltárásai biztos sikert arattak, ill. az érintett vezetőkből még nagyobb ellenszenvet váltottak ki. Móricz Zsigmond és Ortutay Gyula egyaránt itteni falujárása során esett át tudati „katarzison” és szegődött egy életre a szegény nép ügye mellé.

A Tiszántúl századokon át a Királyi Magyarország, a Török Birodalom és az Erdélyi Fejedelemség ütközőpontjában feküdt, és elsőnek fogta fel a keletről zsákmány- és fogolyszerzés céljából minduntalan betörő tatárok csapásait is. Mindezek miatt a nép szinte állandóan „menetkészen” élt. Györffy István idézi egy 86 éves nagykunsági férfi vallomását, akit a 18. század közepetájt tanúként hallgattak ki; fiatalkori házasságáig hat helységet sorol fel lakóhelyeként: „Etsegen születtem a világra, akkor pusztába volt ez a föld. Hogy Karaffa Debrecenbe kínzott, elfutottunk Ványá- ra, Ványáról Komáéiba . .. Ott megunván, az hamis emberek miatt Túrra mentünk. A tatár ránk jött. Ekkor mind Ványa, mint Túr, mind pedig az egész föld elpusztult. Szolnok fele szaladtunk. Jut eszembe, hogy az hídra nem botsátotta a német az futottakat, letaszigálta a hídról, osztán minden szekeret egy aranyért bocsátotta által. Osztán Ceglédnél teleltünk. Onnét Nánára jöttünk. Ott hat esztendeig laktunk. Onnét jöttünk Kardszagra, s azután is csak bújdosás volt az életünk . . . sokszor két éjszaka sem háltunk meg Kardszagon, tsak futottunk, jöttünk, mentünk ..” (Nagykunsági krónika. Bp. 1941. 78—79.)

Ez az állandó létbizonytalanság huzamos időn keresztül az egész Tiszántúltól szinte a végletekig vitt alkalmazkodást követelte. Délvidéki szerb és a hozzájuk csatlakozott hazátlan magyar szegénységből kerültek ki a hajdúk, ezek a fegyveres hajcsárok, pásztorok, akik a kozákoknak és a balkáni hajdúkoknak, hajdútoknak, hajdemákoknak (a név is innen ered) elmagyarosodott, ill. magyar megfelelői. Már a 16. század elején felbukkantak, {„szolgálatban” és „szolgálaton kívül” egyaránt élelmetesen kegyetlen martalócok voltak, akik békében is éjszakai lesvetésből, magyarán: rablásból éltek; sem embert, sem istent nem ismertek és ezt ráadásul meg is fogalmazták. 1602-ben pl. Marosvásárhelyt dúlták, ott hiába kérlelték őket, hivatkozva magyar és keresztény voltukra, ez volt a válaszuk:„ebek vagytok ti, nem szánunk ... Az istentől mi semmit is nem félünk, mert a Tiszán túl hagytuk.” (Balogh István: Hajdúság. Bp. 1969. 25. old.) Ehhez hasonló kijelentéssel az alföldi huszárokra vonatkozó szigetközi néphagyományban találkozunk újra: 1848-ban a jászkun huszárezred átvonult Szigetköz katolikus falvain, az osztrákok elleni csatába vonultak. Az egyik kálvinista huszár „odaszólt” az útszéli feszületnek: — Úgy vigyázz, hogy bennünket segíts győzelemre, mert különben karddal váglak le a keresztről!... (Móricz Zsigmond némi joggal adta a Barbárok címet egyik könyvének, és nem véletlen a népi írók sokat emlegetett rideg jelzője sem a pásztorokról és a parasztokról.)

Mindennek kényszerűen mély történelmi gyökerei vannak; egyetlen újabb példa: a török kiverése után az 1698-as tatár betörésnek csak Karcagon kb. 6—800-an estek áldozatul, nagyobb részüket fogságba hurcolták; hosszú idő elteltével is az otthon maradt 37 embernek csak mintegy 100—200 főt sikerült kiváltania! A nagykun és utóbb a 17. század elején letelepített hajdú városok is állandóan fegyverben állottak. Debrecen pedig minden egyes alkalommal hadisarcot fizetett, míg csak a „felszabadító” háborúk után szinte teljesen el nem szegényedett. Voltaképpen nem sikerült továbbfejlődnie: az új tőkés viszonyokhoz már nem volt ereje alkalmazkodni, pl. az otthon ládafiában felhalmozott kereskedelmi tőke egyedül csak a 19. század első felében és közepetáján háromszor vesztette el majdnem teljes értékét, utoljára a nagy tételben felhalmozott Kossuth-bankók elértéktelenedése miatt.

Tiszántúl korábban előrefutott fejlődése tehát később megrekedt. Debrecen a 16. században még az új reform-hit, a kálvinizmus bölcsője volt, iskola- és kollégiumi város, melyen belül még a diákok is saját külön önkormányzattal rendelkeztek. Európai műveltségű, híres tanárai, lelkészei és írói sajátos magyar kultúrát fejlesztettek ki ebben a kálvinista Rómában. Öntudatos parasztpolgárai sokat áldoztak az iskolára és egyházukra, Debrecen hatása messze sugárzott még a Tiszán is túlra. A századfordulótól ismét felfelé ível a fejlődése: ezen a talajon nőttek ki korunk olyan klasszikusai, mint Móricz, Krúdy és mások; e táj volt a bölcsője a legöntudatosabb népi íróknak (Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István és mások); egyeteme a néprajz legfontosabb vidéki műhelye. Ma pedig többek között a komplex tudományos monográfiák (szinte nincs olyan nagyobb hajdúváros, melyről ne készült volna) és egyéb történeti-néprajzi feldolgozások, közlések terén járnak elöl jó példával, tovább növelve az egyébként is töretlen tiszántúli (kun, hajdú és debreceni) öntudatot. E nemes versenyben Békés sem maradt el, elegendő itt Orosháza nagy monográfiájára utalnom.

88