Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Mórától Móráról
kább társaiknak), segítségre szoruló és megértést nem találók. Szemléletének lényege az írói humanizmus. Természetszerű, hogy a fogalom bizonyos fajta átértékelése történt meg a Látomás mise után írásaiban (és persze a Zarándoklás a panaszfalhoz párhuzamos életútjaiban.) Legelébb az alapállást illetően kell felfigyelnünk arra, hogy az ember esendőségre, bajra, tragédiára teremtett- sége kerül előtérbe. Csaknem mindegyik novellában ott a halál, a múlandóság, a végzet árnyéka. Az alakok ennek tudatában vagy fel nem ismerésével élik mindennapjaikat, a sors elkerülhetetlenül beteljesedik rajtuk. Ellenvethetnénk persze, hogy az ember —számolva a körülményekkel — mégicsak képes önnön életútjának alakítására, de Bálint Tibor ismételten arról győz meg, hogy ez csak behatároltsággal érvényes. Néhol úgy tűnhet, hogy az emberi természet ellenére diadalmaskodnak láthatatlan, sötét erők. A humanizmus ekként komorabb világban, első pillantásra pesszimisztikus szemlélettel nyilatkozik meg. Hozzá kell azonban tenni, hogy a sötétebb tónus, a végső állomás kikerülhetetlen bizonyossága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az író ne bízna az emberben, belső világának megváltoztathatóságában. Sőt, azzal, hogy szomorú, tragikus történeteket mond el nyomasztó környezetben, épp az emberért beszél, az aggódás indítja szólásra, a jövőt szeretné másmilyennek! A könyv mögöttes tartományaiból előtűnő idő azt látszik erősíteni, hogy Bálint Tibornak — a jelenen túl — a jövővel szemben ugyancsak kétségei vannak. Nem lát bizonyosságot az emberi alaptermészet átváltozását illetően! Különösen a Még nem volt ilyen temetés és a Megemlékezés a nevekről komorsága lenne riasztó, ha végül is nem villanna egy-egy reménysugár (például az újrakezdésé: „Ki kell törnünk a betonhasábok erdejéből valami üde tisztásra, ahol élő nevű gyermekeket nevelünk!”). Mindezek alapján bizton állítható, hogy Bálint írói feladatát következetesen teljesíti; határozott keménységgel feltárja a bajt, a negatív tetteket, gondolatokat, így segíti a ma emberét alkatának és sorsának egyeztetésében. Összegezésül: a romániai magyar szerző köteteivel az egyetemes magyar irodalom első vonalában tudhatja magát. LACZKÓ ANDRÁS MÓRÁTÓL MÓRÁRÓL A kötetet összeállította: Megyer Szabolcs Móra Ferencet sokáig mint ifjúsági írót tartották számon, a később is csak mint eredeti, különös humorú újságírót. Schöpflin Aladár alig leplezett, fölényes lenézéssel ír róla irodalomtörténetében. A Mórának szánt huszonnégy sornyi méltatás csupa leereszkedő vállveregetés. Szerb Antal, Féja Géza említésre sem méltatja irodalomtörténetében, Benedek Marcell két jelentéktelen sort szánt rá mindössze. Leg- újabbkori irodalomtörténetírásunk pedig — készpénznek véve Móra sajátmagáról itt-ott elejtett megjegyzéseit, önértékelését — amolyan vidéki kismestert faragott belőle. Móricz Zsigmond azonban már halálakor úgy méltatta, mint aki „gyöngyöket szólott, és csiszolt drágaköveket hullatott.” Karinthy Frigyes pedig már 1934-ben ráérzett, hogy Móra milyen tudatossággal vállalta a neki szánt keserves, mulattató, vigasztaló, vagy lázító szerepet: „Jósággal és szeméremmel tűrte, hogy a kedves, virtuóz, anekdotázó publicistát ünnepeljék benne, tűrte a műfaj kedvéért, amit ápolni kell, és szemérmesen és jóságosán rejtette el anekdotái mögé mindazt, ami benne több és különb volt.” Idézhetnénk még hosszan Kosztolányi Dezső, Tamási Áron vagy Gombócz Zoltán és Bárczi Géza kiváló nyelvészeink („minden írónk közül ő tud legjobban magyarul”) nagyraértékelő véleményét, de most elégedjünk meg ennyivel, hiszen nem Móra irodalomtörténeti helyének kijelölése a célunk. Erre felkészültségünk hiányos volta miatt nem is vállalkozhatnánk. Az előttünk fekvő kötet Móráról szóló tanulmányaiból, de még inkább novelláiból, regény- részleteiből hiteles, a valóságot közelítő kép alakul ki bennünk munkásságáról. Olyan egyszerű s olyan természetes hangon ír, hogy szinte észrevétlenül magunk is szerepet cserélünk. Nem olvasói vagyunk a történetnek, hanem benne élünk, együtt örülünk és sírunk a főszereplőkkel és általuk leszünk emberibb emberek. Olykor baráti beszélgetésnek érezzük az író elmélkedését, szinte az élőszó benyomását kelti bennünk. A regényhősök abban a pillanatban, hogy megszülettek, már a maguk útját járják. Persze Móra fantáziája többnyire a valóság párnáján álmodott. Ásatásai során elég falut bejárt, és elég embert megismert életében ahhoz, hogy a Seholsincs faluban, sose volt emberek által végigjátszott történet földszagú és életízű legyen. Műveltsége abban mutatkozott meg, ahogyan ezekkel a mások által műveletlennek hitt ásatási munkásokkal, napszámosokkal, öreg éjjeliőrökkel, kacska kezű vízhordókkal, cserépmosó leánykákkal, célszerű szegényemberekkel bánt és szót tudott érteni. Ezeken az esti darvadozá- sokon érezte meg, milyen közel vagyunk néha egymáshoz és milyen távol önmagunktól. Csak így tudta a szegénysoriak mesekincsét, gazdag és meleg érzelmi világát, nemes erkölcsét fel- ragyogtatni írásaiban. Tőlük tudta, hogy a befelé hullott könny, ha felszárad is, nyomát mindig megőrzi a lélek. Falun még az álmai is szebbek voltak, mint a városban: virágillatúak. Eredeti állásfoglalása, eleven és derűs észjárása, az ellentétek művészi szembeállítása, könnyed fordulatossága, erőltetettség nélküli 85
