Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - MŰHELY - Decemberi beszélgetés: Elérhetetlen-e a horizont? Lázár István válaszol Hatvani Dániel kérdéseire

lanul nagy hasznomra van, hogy módom volt világot látni, Mongóliától Tunéziáig. Nem jártam viszont, pedig roppant fontos volna, Amerikában.

Különös vonzalmat tanúsítasz az őstörténet, és a régészet kérdései iránt. Ez az ér deklődés mennyiben függ össze újságírói, szociográfusi mivoltoddal?

Azt hiszem, nagyon kevéssé. Összefügg annyiban, hogy a történeti folyamatok iránti érdeklődés még az igényes újságírói munkából sem hiányozhat, a szociográfusi tájékozódáshoz pedig nélkülözhetetlen. De még a történeti és a régészeti érdeklődést is elválasztanám egymástól. Az utóbbit inkább a szenvedély élteti, vagy ha úgy tetszik, a hobbi. Én imádok találni tárgyakat. Nagyon szeretek száz forintot lelni az utcán, elő is fordult már nem egyszer. Gyermekkoromban nagyon érdekelt az ornitológia. Ez feltételezte, hogy az ember felfelé néz. Volt távcsövem, kevéske szakszerűséggel kezdtem figyelni a madarakat, de aztán levelezésben álltam a Madártani Intézettel is. Később, betegségem folytán némileg meggörbülvén, kevésbé tudok magasba nézni, így hát lefele nézek, a földre. Ebből két hasznom van. Ásványokat gyűjtök, s ez legális cselekedet: értéket ment az utókor számára. A régészeti anyagokkal más a helyzet. Ha azt fölveszi az ember, még nincs megmentve, sőt félig- meddig elpusztítottam; a lelet üzenete csak környezetével, közegével együtt érvényes. Kirándulásaim során többször is bukkantam már lelőhelyre, aminek köszönhetően, ha csekély mértékben is, szolgálhattam a tudományt. Végül is megteremtődik az átmenet a hobbiból a szakmához, hiszen ez tükröződik a Kiált Patak várában is: a magyar történelem számára roppant érdekes probléma, amit tulajdonképp mindig is tudtunk, csak nem vettük eléggé tekintetbe a súlyát: hogy a ma itt élő magyarság alapvetően három rétegből áll. Azokból, akik tartósan itt éltek a magyar honfoglalás előtt, azokból, akik ide tényleg bejöttek Verecke vagy az Al-Duna felől, s mindazokból, akik a későbbi, az Árpád-kor utáni telepítések során jöttek, a germán báróktól kezdve szász és sváb, a rác és a zsidó s más népcsoportokig. Ez a három réteg a mai magyarságot együtt alkotja. Ami ebben a képletben kicsit újdonság lehet: az az alapréteg, amely esetleg sok ezer év óta helyben élt, nem is volt olyan jelentéktelen létszámú, mint korábban gondoltuk volna. S nem is csak a honfoglalást megelőző néhány század lerakódásairól van szó, hanem esetleg már a neolit forradalom, a tudatos élelemtermelés kialakulása óta éltek itt letelepült embercsoportok. Nem mondanám azt, hogy ennek sok gyakorlati kihatása van mai életünkre, de az ősismeretünk szerintem az egészséges nemzettudathoz hozzátartozik, főleg ha arra gondolunk, milyen károkat okozott és okoz mindmáig az a keleteurópai történelmünkből ki nem radírozható acsarkodás-vetélkedés, hogy valahová ki érkezett hamarabb. Ha én azt mondom, hogy a magyarság egy rétege például a Bodrogközben élt már hatezer évvel ezelőtt, ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy a szlávoknál vagy a dákoknál korábban éltek itt etnikailag alig meghatározható népcsoportok, hanem egyszerűen arra szeretnék utalni, hogy jöttünk is, meg voltunk is — főképpen pedig keveredtünk. Ebben a térségben, ahol élünk, elsőbbségeket vindikálni teljességgel nevetséges, s nagyon sokszor az ellen fordul, aki ezt kierőszakolni próbálja. A „történelmi jogok” ötödrendűek a létező, élő, organikus társadalom folyamatos jogaihoz képest, ha már egyáltalán az emberi létet joghoz kell kötni, ami végül is szomorú állapot, mert természetesnek kellene a létünket, az ittlétünket, az ottlétünket, a bárhollétünket tartani, nem pedig jogi bástyákkal védeni meg egymás ellen. S ez igaz volt akkor is, ha netán ellenünk védték magukat mások, és igaz akkor is, ha nekünk, magyaroknak kell védenünk magunkat bárki ellen.

Megköszönöm a kérdésekre adott tartalmas válaszaid.

69