Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Pomogáts Béla: Költészet, zene, hagyomány (Beszélgetés Szilágyi Domokossal)
Igen, a népköltészet is nagy élményem volt. Van nekem egy elméletem, ezt már többízben kifejtettem, amelyben a költő fejlődését jobb szeretem egy természettani törvénnyel magyarázni. Ezt a törvényt a biológia úgy ismeri, mint Häckel „biológiai alaptörvényét”. Lényege az, hogy az egyed fejlődése, a magzattól a felnőtt korig, megismétli a törzsfejlődést. A költészetben, a költő fejlődésében is valahogy ez a helyzet: elindul a legegyszerűbb formától, esetünkben a népköltészettől például, hogy eljusson ha nem is a legbonyolultabbig, de talán önmagáig. Nehezen szabadulok az analógiától, és megint csak az jut eszembe, hogy költészeted és a zene hogyan kapcsolódik egymáshoz. Az a zene, amelyről beszéltünk: Bartók zenéje, sokszor az is a régi, archaikus formáknak, zenei elemeknek a nyelvén fejez kiegészen modern, huszadik századi érzéseket. Hiszem, hogy a verseidben a modern ember, a huszadik század második felében élő ember világa és világképe van jelen. Hogy a zenei analógiával kezdjük, nem pontosan. Kitérő válasszal kezdeném. Webern annak idején nagyzenekarra hangszerelte Bachnak egy munkáját. Nagyon izgalmas, hogy egy egyetlen hangszerre készült tétel miként szólal meg a modern nagyzenekaron. Nagyon izgalmas, hogy mennyire megváltozik a hangszereléssel és mennyire modernné válik. Ámbár Bach meglehetősen modern még ma is, modernebb zeneszerzőt nem is kívánok. Mégis, az áthangszerelés mennyire másképpen hangzik, mennyire megdöbbentő a mai ember számára. Természetesen vannak eljárások a versben is, amelyek hasonlíthatók a zenéhez. De ezek formai kérdések, amelyek valójában nem érdekesek. Az érdekes az, és ebben igazad van, hogy teljesen régies, archaikus, tudatosan archaikus dolgokkal egészen meglepő hatásokat lehet kiváltani a mai ember számára. A mai ember füle számára elsősorban, tehát a mai ember érzékei számára. Versről lévén szó, itt az értelemmel is számolni kell, tehát nemcsak az érzékeinkhez, hanem az értelemhez is szólni kell. Most nem akarok belemenni a különböző avantgarde irányok taglalásába, amelyek a század eleji dolgoknak másodszor felfőzött ízét idézik,számomra legalábbis. Most már odáig is elmentek, hogy lebontják egészen a jelentés nélküli alapeszközig, tehát az írásban a betűig, szóban a hangig a versírás technikáját. Ebből indulnak ki. Persze ennek is van jelentése, éppen olyan áttételes, mint mondjuk, a zenéé, vagy a nonfiguratív képzőművészeté. Verseidben erős a megszerkesztettség, tehát az, hogy a szöveg elemei nem egyszerűen az indulati erőtől kapják létüket, hanem nagyon erős harmóniában állnak egymással, nagyon erősen meg vannak szerkesztve. Talán ez a megszerkesztettség is a mai ember világképét képes megfelelően kifejezni. Ehhez nem tudok hozzászólni, én nem szoktam olvasni a saját verseimet. Amikor megírom, még 24 óra múlva elolvasom, azután már utálom. Folytatnám tovább az analógiát. Arra szeretnék hivatkozni, hogy ez a modern zene, amiről folyton beszélünk, és a költészet is modern zene, ha úgy tetszik, szóval ez a modern zene a mai embernek nemcsak szorongásait vagy tragikus érzéseit szólaltatja meg, hanem nagyon sokszor játékosságát, derűjét is. Természetesen. Gondoljunk például a Concertonak az utolsó előtti tételére. Ez a játékosság hozzátartozik az élethez. Gondolom, enélkül nem érne semmit az egész. Magának a nyelvnek a derűje is hozzátartozik. A nyelv az én munkaeszközöm, ezzel kell dolgoznom és igyekszem valahogy kiókumlálni minden csínját-bínját, már amennyire tőlem telik. Ez persze nyilván a vérmérséklettől is függ, nem mindenkinek tetszik, de hát ezzel is úgy vagyunk, hogy kinek a pap, kinek a papné. Nekem nagyon tetszett a nyáron az Utunkban az öregek könyve című versed. Mondanál róla valamit? 5
