Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Pintér Lajos: Versek (Bearanyozott omlás, Testem földútján, Apám elvermelt szemére, Istenhegyi borospohár, Párbeszéd a hírszerző fával, A didergő nyár meghódítása)

Én nem szóltam emberhez húsz éve így: virág. Nem szólítottam meg a virágot magát: virág. Ahogy a rózsapiros taréjú kakasét, csak elvágtam a rózsa nyakát-----------Behunyt szemem mögül nézlek s lehunyt szemed mögött látom: most is ott fut csikó-időm, s futnak a csikók.

ISTENHEGYI BOROSPOHÁR

Szemed tükrében nézi magát a város, ember, ki csak por vagy és hamu. De most önnön tudatára ráébredt por s hamu.

Istenhegyi borospohár kezemben, pohárban bor, kezemben erő, egészségedre, por és hamu. Egészségemre. Tölts, pirosat, villámot, hogy a lángja lobbanjon ránk: a jégcsap világra.

Tölts, aszubort, aranyat,

hogy bennünk a jellem, az erény

aranylemez legyen, ne ócskavasból edény.

Szemed tükrében nézi magát a város, ember, ki csak por vagy és hamu. De most önnön tudatára ráébredt por s hamu. Istenhegyi borospohár kezemben, pohárban bor, kezemben erő, egészségedre, por és hamu. Egészségemre.

Ezerki lencszázhetvenkilenc szeptemberében írom e verset városunk fölött, az Istenhegyen, hol figyelmes, finom műszerek lesik a rongydarab-tüdőm: elfoszlik-e?

Nem halhatok meg.

Szerződést kötöttem a fákkal, ablakom alatt a gesztenyefa énhelyettem vesz lélegzetet.

Fölöttünk — lásd csak — egy csillag kihűlt helye: ahogy nézem, egét elhagyja, s lábam elé zuhan egy gesztenye.