Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)

sabban és gyökeresebben alakította át a protes­tánsok, mint a katolikusok hitéletét. A katolikus egyház később is jobban magához láncolta híveit, akik nemcsak a sokféle ünnepen, ill. a templomban, hanem azokon kívül is: saját kis társulataiban, főként a búcsúkon élhettek te­vékeny hitéletet. Ennek részleteit is Bálint Sándor jóvoltából ismerjük. Polner Zoltán még az utol­só pillanatban is meglepően sok imát és ráolva­sást gyűjtött össze főként a falusi, a tanyai, az elesett és az idős, beteg asszonyoktól, akiknek már csak ez maradt jóformán egyetlen vigaszuk. De egyikük azért mégis megfogalmazta: „Máma? Aranyos az élet! Csakhát mink most már nagyon kiveszünk belőle!...” A válságok sűrűsödésével és elhúzódásával párhuzamosan terjedtek el a Viharsarokban is a különféle szekták, köztük a következetesen hábo­rúellenes (és máig fennmaradt) nazaránusoké; en­nek hívéül szegődött Justh Zsigmond is, aki bi­zakodó könyvet is írt róluk, és aki a parasztokkal klasszikus színdarabokat adatott elő. Féja Géza a 30-as válságévekben a különféle szekták nagy­arányú elszaporodását állapította meg, és rá is tapintotta lényegre: „a nép keresi a közösséget és kereső vágya mindenütt visszautasításra talál, tehát teljes erővel a vallásos élet síkjára tör. A szekta védekezés, a biztosító szelep a teljes bel­ső összeomlás és meghasonlás ellen. A szekta . . . lázadás, elvágja az úri paphoz és az „urak istené­hez” fűző fonalat. A nép se a politikai, se a társa­dalmi életben nem juthat szerephez ...” — írja. Elismeri, hogy a különféle szekták tagjain kétség­kívül látszott valami megszállottság, elsősorban azonban felszabadultság és fölény, melyet a többi vallás követőivel szemben éreztek. Ők ugyanis szó szerint értelmezték a Biblia, ill. a vallásuk pa­rancsait és előbb saját bűneiket tették jóvá. „Meg is indultak a processziók a mezőhegyesi cukor­gyár felé, s vitték a vasakat és csavarokat, melye­ket mint a gyár munkásai, évek hosszú során át csentek el.” (Féja Géza: Viharsarok, Bp. é. n. 118—119. old.) A válságok enyhültével természe­tesen a szekták szerepe és befolyása is nagyot csökkent, de máig is jól jelzik a kisebb-nagyobb ellentmondásokat, jelenleg pl. a fokozódó elma­gányosodást és a ma még kisebb mérvű elidege­nedést is. A mai Magyarországon a különféle felekezetek lassanként elveszítik tömegbefolyásukat, és már nincs „nemzetfenntartó” szerepük sem; a kétség­kívül megmutatkozó vallásos új hullám inkább csak romantika, a megoldatlan (társadalmi) prob­lémák miatti ellenzékieskedés, mintsem tömeg- mozgalom. Határainkon kívül azonban a vallásfe­lekezetek és a nemzetiségi lét kérdése sokhelyt még ma is összefonódva jelentkezik, különösen az emigrációban, ahol a befolyásuk épp ezért is nagyobb.. Ugyanakkor a vallási megosztottság fenntartása is elősegítette a kinti társadalom tel­jes atomizálódását. Pásztorbúcsú — tücsöklakodalom (családi-társadalmi és ünnepi szokások) Az emberi élet, a társadalom, továbbá az egy­házi és a gazdasági év jelesebb fordulóin gyakorolt közös(ségi) szokásokra nagyjából hasonló meg­állapítást tehetünk, mint előbb a népművészetre is: legtöbbjüket valaha az Alföldön is ismerték, idők folyamán azonban kétségkívül egyszerűsöd­tek, átrendeződtek és csak kevéssé telítődtek újabb elemekkel. A változás menete ezek eseté­ben is törvényszerű, és itt is megvannak a színe­sebb foltok (pl. Tápé), miként a viseletben, mu­tatkoznak felekezeti különbségek is; legkevésbé talán a parasztság újkori osztálytagozódásából fakadó eltérések. Úgy tűnik, e szokásrend még a feudalizmusban alakult ki és vált ilyen egységessé, és a parasztság tagolódásával párhuzamosan inkább felejtődött, mint valamelyik csoportjához kötő­dött volna. Több joggal beszélhetünk táji vagy he­lyi továbbalakulásról és kisebb-nagyobb különb­ségekről, ugyanakkor viszont az alapvető (főként az emberi élettel kapcsolatos) szokáskörök vi­szonylagos egységéről. Az alföldi szokások középpontjában is a lakoda­lom foglal helyet, sok máshonnan kiszorult szo­káselemet befogadott és több hasonló szokást át­színezett (pl. a keresztelői lakomát, a névnapot, a céhes mulatságokat, sőt még a halottak lakodal­mát is, kisebb mértékben a halotti tort is, amely viszont a disznótor siratóparódiáját „ihlette”). Ez, és számos más szokás (farsang, keresztelő, disznó­tor, céhes mulatságok stb.) is tele van tréfás moz­zanatokkal, sőt a világiasság még az egyes ünnepi szokásokra (betlehem, kántálás stb.) is jellemző. Az alföldi szokások más vidékekénél is pásztoro- sabb jellegűek: karácsonykor pl. sokhelyt volt külön pásztormise, ahol subás ministránsok asz- szisztáltak; századok óta híres a szegedi Dömötör- vagyis juhászbúcsú; a pásztorok nemcsak a betle- hemezésben, hanem egyéb szokásokban is helyet kaptak, pl. a török alatt Nagykőrösön a diákok juhnyírás idején is kántáltak. Régi szokásnak látszik a halott búcsúja állataitól, néhol a ló is el­kíséri kedves gazdáját egészen a sírig! Régies elem atápai lakodalom kardos kísérete, ugyanitt a menyasszonyi koszorú karddal való le­vétele is, továbbá a halottvirrasztókban a lélek és a halál párbeszéde. Az avatásnak is van néhány halvány emléke: a felnőtt korba lépő szőregi le­gények gyertyás borivása, egyes céhes szokások, továbbá a leányok érettségét is bizonyító radnai búcsújárás stb. Tápén az eladó lányok háza végén piros kukoricacsövet dugtak ki cégérnek, jelké­pes értelme nyilvánvaló. Az Alföldön talán még nagyobb mértékben számolhatunk egyes szokások és részleteik átren­deződésével, mint egyebütt. Tápén nem Mikulás­kor, hanem Karácsonykor tették ki a cipőket az ablakba, amíg csak a karácsonyfa viszonylag új di­vatja ezt a szokást át nem helyezte. Ugyanitt az 91

Next

/
Thumbnails
Contents