Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
aprószentekezés (helyi nevén ódoricsolás) is karácsony másnapján van, nem pedig december végén, és ami a legfeltűnőbb: mindhárom férfi korosztály (felnőttek-serdülők és gyermekek) nemcsak hogy külön-külön csoportban, hanem más-más napszakban is járja! Úgy látszik, Tápé a szokásfejlődés és a különféle cserék iskolapéldája, mert itt saját házához a menyasszony is hívogat, mégpedig személyesen, és tőle is átmennek a vőlegényért, és a fogadtatás ugyanolyan játékos, mint fordítva, a szertartások szinte tükörképszerűen ismétlődnek. A Temesközben viszont az a feltűnő, hogy az ünnepi (és egyéb) szokásokban is jóval hangsúlyosabb a férfiak szerepe, mint általában, és ott délszláv, Békés megyében pedig szlovák szokásokat fogadtak be a magyarok, III. ők is hatottak a ve- lükegyüttélő nemzetiségekre. Még az olyan ókori, Európa-szerte ismert szokásnak, mint Szent Iván napja is megvannak a nemzeti és a helyi változatai: a mi szokásmenetünk nagyjából egyezik a szomszédos népekével, de énekelt vagy mondott szövegeink már eltérnek a Temesközben pedig nem dobálják tűzbe a szentiváni almákat, és ott leöntözik a gyümölcsöt kolduló gyermeksereget, ami délszláv hatás lehet, mert másutt a magyarok ezt nem gyakorolják. Egyelőre nem tudjuk, hogy a fonóbeli társasjátékok közül a gólya miért karácsony másnapján jár a házakhoz Verbicán (Egyházaskér, Temesköz) és csipkedi sorra a lányokat és a menyecskéket? A szomszédos Pádén a farsangoló legények megvárták, míg a szobák földes padlóját szépen felújították, és ahol hopponmaradt vénlányt találtak, a szokásos farsangi tuskóval a szoba földjét valósággal felszántották, tönkretették a gondos munkát, a tiltakozókat ráadásul még be is kormozták. Ilyen és hasonló helyi „bővítménnyel” több más szokásban is és még számos helyen találkozunk. Tájunkon idők folyamán érzékeny veszteség érte az ünnepi szokásokat, minden bizonnyal a protestáns vallás puritánsága, ill. egyházaik tilalma miatt is. így a „hiánylista” eléggé bőséges: eszerint nincs (kiveszett vagy szórványos) regölés (halvány nyomai azonban a három városig érnek), Balázs-járás (az előző századokban még élt), Gergely-járás (már csak Csanádapácán lelték meg), kiszézés (a múlt század elején Szegeden egy öregasszonynak öltöztetett szalmabábut és utána hóembereket is lökdöstek a Tiszába, ez volt a ki- szének megfelelő télkihordás), stb. A katolikus szórványok (pl. Tápé) tartották fenn legtovább a pünkösdölést, a búzaszentelést, a karácsony előtti szálláskeresést (szentcsalád-járást), a háromkirályokat stb. Mindkét felekezetbeliek gyakorolják a karácsonyi (és az egyéb alkalmi) kántálást, betlehemezést, húsvéti öntözkö- dést, újév- és névnapköszöntést és még több mást, és természetesen általánosak a családi, gazdasági szokások is. Tájunkon a gyakorolt szokások egy része mellől (újévköszöntés, névnap, farsang, Luca, Szent Iván napja) elmaradt a dallam, a mondóka prózai lett, ill. amíg a Szent Iván (János) napi tűzugrás egyáltalán még élt, az almakéregető rigmuson kívül mást már nem is nagyon mondtak. A meglevő (főként ünnepi) szokások is részben eltérnek az országostól: pl. a dunántúli betlehemesek iskolás-egy- házias jellegűek, az erdélyiek feltűnően hagyományosak, míg az Alföldön pásztoros és tréfás jellegűek, ezek a legrövidebbek is egyszersmind. A nem teljes alapossággal felgyűjtött három te- mesközi község (Pádé, Száján és Verbica-Egyhá- zaskér)zömmel szegedi eredetű, katolikus magyarjainak ünnepi szokásrendje is némileg már megbomlott, ez elsősorban a helyi különbségekben mutatkozik meg. Mindhárom községben ismerték a következőket: farsang, húsvét, Luca, karácsonyi kántálás, aprószentek és háromkirályok, két helyen gyakorolták még: újévköszöntés, farsangi tuskóhúzás, áprilisi ugratás, Luca napi szerelmi varázslás és betlehemezés, már csak egyetlen helyen került elő: a farsangtemetés, farsangi álarcosbál, farsangi hamvazkodás, nagyszombati féreg- űzés, húsvéti fogócska, Szent György napi praktikák, pünkösdölés, májusfa, András napi böjt (jövendölés céljából), névnapi köszöntő, Luca- búza lucázás (a tyúkok megpiszkálása stb.), a karácsonyi gólya, és utóbb terjedt el a karácsonyfa állításának szokása. Jung Károly gombosi (Bogo- jevo, Vajdaság) alapos szokásmonográfiája azonban arra int, hogy e „hiánylistákat” még ne zárjuk le, hanem a gyűjtésben törekedjünk az eddig nem nagyon gyakorolt teljességre! Tájunkon kevés új szokással találkozunk: a karácsonyfa Szegeden a múlt század közepetájától kezd terjedni, Makón és egyebütt inkább a századfordulótól, ma mindenütt általános, Jugoszláviában azonban még ma sem, déli szomszédunk népeinek sem a legnagyobb (egyházi) ünnepe a karácsony, mint nálunk (igaz, ott a görögkeleti ünnep időpontja el is tér) és az újév sem annyira hangsúlyos. Míg nálunk a farsangról lassan áttolódik a karnevál az újévre, ez a szomszédságban még nem ilyen egyértelmű. A megmaradt szokások humanizálódnak, erősödik a tréfás, gyakorlatias (hasznos, kéregető) jellegük: érthető tehát a húsvéti locsol kodás, vagy a lakodalmon belül a pénzért való menyasszony- táncoltatás szívós fennmaradása. Az említett Gomboson új, tréfás szokáselem is került a lakodalomba: a vacsorához „fogpiszkálót” is tesznek az asztalra: vagyis otromba hasábfát raknak a teríték mellé. Nincs terünk a „szegényességében” is meglepően gazdag alföldi szokások részletes bemutatására, Kosa László zentai vizsgálódásai alapján még csak a társadalmi beágyazottságot foglaljuk össze röviden. Ebben a vajdasági magyar mezővárosban ma is móvában (kalákában) végzik a sürgős, tömegerőt kívánó mezőgazdasági építési munkákat: a segítséget kölcsönösségi alapon hívják, mégpedig a rokonság, szomszédság és barátság fokozatai szerint. E móvába hívott családokat keresik föl elsőnek a betlehemezők, aprószentekezők, lo- csolkodók, pünkösdölők stb. is. Nagyjából így 92
