Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője

dunai vállalás, az együttélés embersége, néptestvériség, a nemzetiségi tudat, kisebbségi realizmus és józan tárgyilagosság igényét. Ezekből világlik ki, hogy Balogh Edgár „fantaszta” hite nem idealista szárnyalás, hanem nagyon is ehhez a földhöz kötött, reménnyel is megtámogatott jövőépítés. Nem idealizmus, tettetett naivitás inkább

— s erről később külön kell szólnunk —, ha azt mímeli, hogy nem tanul a kudarcokból, ha a valódi politikus számára csak csínján használható hitet és reményt veti be rendre harci eszközül. Jó oka van rá, hiszen mire az emlékezés korába ért, többször s megélt olyan időt, amelyben közösséget próbálóan nagy volt a tét: a puszta megmaradás. Igen a megmaradás, amely csak kiegyensúlyozott történelmi állapotban lehet a világ rendjét adó természetesség, veszélyhelyzetben azonban mozgósító erejű morális programmá válhat. Akkor, amikor már ahhoz is hit és remény kell, hogy egyáltalán érdemesnek látsszék összegyűjteni a maradék erőket, s kijelölni a lehetséges cselekvés útjait.

Balogh Edgár történelmi optimizmusa az általa másokról is feltételezett lenini pártosságban gyökerezik és az il legal ista hőskorból hozott bizodalomban, hogy az igaz eszmék tisztára mossák a világot. Ha borulni látta is olykor az eget, volt akarata hozzá, hogy tekintetével átfúrja a sötétséget s bepillantson a vágyott jövőbe. Se neki, se eszmetársainak nemigen volt más választása, mint hogy — szüntelenül cselekedve bár a nap lehetősége szerint — a majdani szocializmustól várják a kelet-európai sorskérdések, köztük a magyar nemzetiségi ügyek valódi megoldását. Ebben a várakozásban fogalmazhatta meg Kahána Mózes a jövőről való bizonyosságként — és aligha véletlen, hogy az akkori gondolkodás jelzésére éppen ezt idézi Balogh Edgár —: „Meglevő történelmi és társadalmi közösségek és alakulatok tagadása általában nem teheti haladó társadalomszemléletnek sem alapját, sem semmilyen részét.” Bármennyire elnagyoltnak tűnik is ma már a gondolat, a megfogalmazás kora és az életutak sora tanúskodik róla, hogy nem az avult, a retrográd társadalmi közösségekre gondoltak, hanem a virulókra, az egészségesekre, a jövőre érdemesekre. És a saját közösségüket ilyennek tudták. A kor kommunista kisebbségi politikusai — az internacionalizmus jegyében — azért is hihettek olyan erősen a más ajkúakkal köthető osztályszövetségben, mert a mindennapokban élték át az úri osztályok nacionalista hatalmi politikájának legközvetlenebbül az ő népcsoportjuk ellen irányuló ármányát, meglevő történelmi és társadalmi közösségek és alakulatok jövőjének gyakorlati tagadását; és csak a munkásosztály győzelmétől várhatták az emberi és nemzetiségi fel- szabadulást. Egy olyan új társadalom keretében, amely egyszerre teremti meg ezt a nemzetiségi felszabadulást az általános demokratizmussal. Amit a marxizmus az osztályegységről mondott, nem csupán történelmi lecke volt számukra, de a napi tapasztalatok által is erősödő forrása a megmaradás reményének. Észre kellett venniük, hogy minden nacionalista hatalom mindig úgy lép a világpolitikai sakktáblán, hogy a kisebbségek elnyomásához szabadabb kezet kapjon, és — szubjektíve talán érthető, ám történeti és morális érvekkel aligha megtámogatható — nagy nemzeti álmát beteljesítse. Hódító, leigázó nemzeti álom ez, ezért is lehetett — ahol volt ilyen

— a fasizmus szálláscsinálója. E felismerés következményeképp az orvosságot keresők csak a balra való tájékozódásban hihettek, a proletariátusok közös érdekű testvériségében és a nacionalizmus korlátain felülemelkedő józan hazafiságában, melynek szellemében együttesen szállnak szembe a fasizmussal, s győztes harcuk szabadabb távlatot ad majd többségnek és kisebbségnek egyaránt. Mert ennek a hazafiságnak a marxi igazság lesz az iránytűje: nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.

Balogh Edgár receptjén mindig ez állt: a magyarságot sorsparancsként vállaló, az osztályügyektől soha el nem oldódzó, más népektől soha el nem zárkózó erdélyiség. Magyarságát Dávid Ferencből, Heltai Gáspárból, Bethlen Gáborból merítette; osztály64