Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője

hűségét a haladás egyetlen lehetséges módozataként élte át; s erdélyiségét a szellemi ösztönzéseken túl a „mócok és góbék” példája alakította. Petru Groza szavát idézve: „a dolgozók őszinteségével” vállalt néptestvériség. Kételyek nélkül megbízott Gaál Gábor romániaiság fogalmában már akkor, amikor sokan ellenezték, s még korábbról Fucik szavában — csehszlovákiai honosságának idején —, hogy a felvidéki magyarság legjobb védője a cseh proletariátus, mert az belülről támadja a fennálló rendet. A közös harcok eredményének egy olyan társadalom eljövetelét látta, amelyben nem a súly alatt növő pálma törvénye szerint éled újjá a nemzetiség. Természetesnek vette a lenini követelmény majdani megvalósulását: a többségi nép — hiszen saját demokratizmusának és lelkiismereti tisztaságának megóvása miatt ez érdeke is — nemcsak egyenlőségbe emeli a kisebbségit, de — a nemzetiség megmaradásának egyik kulcsaként — „előzékeny” is lesz vele. Mindenfajta szövetségnek az érdekekben gyökerező feltételei vannak, s a kisebbség első érdeke a megmaradás, az asszimiláció elkerülése. Többség és kisebbség azonos és közös érdekének két oldalát látta mindig e kettősségben Balogh Edgár. És mivel az emlékiratában idézett korszakban is távlatokban gondolkodott, a történelmi pillanat olykori szorításait feledve, példának szánt magatartással cselekedte a jót, a békítőt. Többnyire viszonzást se várva. Bizonyította, hogy a kisebbség tudatában van az együttélésből adódó kötelességének, a többségi nép iránti lojalitásnak, amelyet azóta is jónéhányszor parancsként fogalmazott meg a nemzetiség számára. Az első lépést ugyanis mindig a saját népétől várta, felülemelkedve egyéni és közösségi sérelmeken, olyan, valóban szorító pillanatokban is, amikor pedig a közelítő lépésről való lemondás felé mozdított volna az indulat. Amikor így is lehetett volna vélekedni: nem létezhet olyasfajta „egyenlő” viszony se egyének, se nemzetek, se népek között, hogy én mindent megadok, de cserébe semmit se követelek, hanem bízom benne, hogy amire szükségem van, egyszer majd úgyis megkapom. Balogh Edgár osztályharcos hittel hitte, hogy nincs messze azaz „egyszer”, s azt is tudta, hogy nemzetek és nemzetiségek sokban közös érdekének felismerése — a nagypolitika szintjén — csak a felülről szervezett helyébe lépő alulról szervezett társadalomban lehetséges.

Nem puszta hit volt ez, hanem túl a marxizmus tanításán a más-más ajkú munkások és parasztok közötti természetes egyenlőségről és békéről szerzett tapasztalat. Balogh Edgár számára valóban testvérek voltak az alsóbb néprétegek, és azok őszinte, történelmi távlatú értelmiségi képviselőit is rokonnak érezte. Függetlenül az anyanyelvi „korlátoktól”. Őbennük látta az új társadalom embereit, akik helyrebillentik majd a történelmi mérleget. Örült még az olténiai bakaszámú'zetésnek is, ahol katonatársai falujában hímzett inget és színes övét ölthetett magára az ünnepeken, tányérból hörpölte a mezei munka szünetében a csorbát, ikont csókolt kis fatemplomokban és hórába fonódott a réten. Örült, mert egy népet ismerhetett meg, s vele együtt — akkor úgy gondolhatta — a saját népe jövőjét is. Huszonkilenc évesen, diplomával a zsebében, más feladatokra alkalmasan ezért volt boldog e bakaságban. A szabad ég alatt a Duna-völgyi népek múltját idézte; a cseh, a szlovák és a magyar himnuszt énekelte társai okulására; és figyelt. „. . . mindig a feszülő energiákra voltam figyelmes — írja —, az ügyes és szívós feltörekvésekre, mellyel helyi társaim a kenyérrel, az ággyal vagy a bakanccsal ismerkedtek, népszerű könyveket olvasgattak, s büszkék voltak arra, ha feletteseik megelégedtek velük.” Kevesen ismerhették ilyen mélységig az olténiaiak világát. Balogh Edgár ezt az ismerkedést is természetesnek vette. A Sarlós-mozgalom örökre lefelé fordította a tekintetét, s a pártnak a mozgalmat felszámoló dogmatikus beszűkülése arra indította, hogy „összekötő legyen a népélet arcvonalán”. Biztonsággal írhatja ma magáról: „Én a magyar úri közép- osztályból nemcsak „balra” tértem el, hanem „lefelé” is jutottam, plebejus valóságba

65