Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A harmadik hullám

nincs lekötve. Nemrég átvettünk egy nagy malmot, ott például tésztaüzemet lehetne csinálni. Vagy létrehozhatnánk egy szervizhálózatot, szakmunkásaink, technikusaink, sőt mérnökeink vannak. És milliók fekszenek tartalékban, máról holnapra beindíthatnák az egyiket is, a másikat is. Ám ha erre bárki azt kérdezi, hogy akkor miért nem tesszük, én nyomban visszakérdezek: miért tegyük. Az amúgy is szűkös munkaerőt olyasmire fordítsuk, amelyre csak átmenetileg van szükség? Ehelyett a mezőgazdaságot kellene olyan szintre hozni, hogy mindenki megtalálja az érdekét: az egyén, a szövetkezet és a népgazdaság.” (F. Bálint tsz-elnök)

Olcsó és érzelgős dolog volna a zöldellő mezők és a neonfényes csarnokok ellentétpárjában gondolkodni. A fizikai munkából élő emberek gondolkodása és magatartása mentén haladva biztosabb következtetésekhez jutunk. Ha ugyanis túl sokan ütköznek a kereseti lehetőségek alacsonyan megszabott plafonjába, akkor tömegméretekben fellép a kényelmi szempontokhoz való különös vonzódás, a lazsálási, lötyögési alkalmak rezignált megragadása, a „kis pénz, kis foci” elvének messze a taccsvonalon túlra történő ki- terjesztése. Ennek következtében veszedelmesen közel jutunk ahhoz a ponthoz, ahol a bűvös kör bezárul.

1972-ig a tompái általános iskola végzős tanulóinak 15—20 százaléka mezőgazdasági pályára jelentkezett, s elvégezvén a szakmunkásképzőt, a két tsz valamelyikében munkát talált. De az utóbbi három évben már egyetlen nyolcadikos sem volt, aki életpályául a mezőgazdaságot választotta volna. Ez a jelenség már az elkövetkező évtizedekre is előreveti szomorú árnyékát.

S egyébként is megszaporodtak az elvándorlás alkalmai. Amikor Halason elkészült az új kórház, csak ebből a tsz-ből mintegy 30-an mentek el oda, ápolónőképzőbe, meg mindenféle irodai alkalmazásba. Közülük egy tért vissza; az első hullaboncolást, amelyen részt kellett vennie, megsínylette a gyomra. Aztán a falu alatt megnyílt az új határátkelőhely, oda öten mentek el. Ugyancsak öten mentek el — fiatal férfiak — a járási tűzoltósághoz. Itt csábító erőként nem kis részben a kedvező beosztású munkaidő jelentkezett: 24 óra szolgálat, 48 óra pihenő, mely utóbbit, mivel feleségük tagként a tsz-ben maradt, a háztáji föld intenzív hasznosítására fordítanak, esetleg más módon maszekolnak. A felsoroltak persze csak a periferikus munkaalkalmak, de kuriozitásukban is megmutatják a lényeget: mennyi minden látszik előnyösebbnek a tsz-ben végzett munkánál. Tömeges vonzást viszont Kiskunhalas jelentősebb üzemei gyakorolnak, közöttük is főleg a kötöttárugyár.

Az elköltözés ritka, annál inkább dívik az ingázás. Ennek feltételei az üzemi munkás- szállítások jóvoltából messzemenően megjavultak. „Háztól házig” járnak a panorámás Ikaruszok. A falu és a város közötti távolság — időben — kétségkívül lerövidült; Tompának az országhatár felé eső széle, az ún. Cifrakapu 35 kilométerre van Halas központjától, a buszoknak is ez a végállomása. A csak Tompára kijáró munkásszállító buszoknak a száma 15—20 között van, útjuk nagyobbik felét átlag két-három utassal teszik meg. Már itt fölvetődik az eszközkihasználtság, az energiatakarékosság csiklandós kérdése. S ami még szembetűnőbb, a Halasról Tompára vezető útvonal mellett a nap bármely szakában találni legalább 5—6 „pihenő” buszt — ezt jómagam is megfigyeltem. Máshol, más alkalommal is fölvetették: eléggé általános szokás, hogy a buszvezetők a lakásuk előtt garazsirozzák a járművet. De akad olyan is, aki miután bevitte a munkásokat műszakkezdésre, visszabuszozik Tompára, de nem ám utasként a menetrend- szerű Volán-járattal, hanem — pilótaként, egyszál magában a 35 személyes Ikaruszban. Ezt a luxusingázást egy Kuwait nem engedhetné meg magának. Magyarországon ez is lehetséges.

Csoda-e, ha a tsz-tagság körében olykor irreális igények támadnak a munkábajárás megkönnyítését illetően, „ha nekik jár, mi is megérdemelnénk” alapon? Aki három

47