Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A harmadik hullám
tén növekedtek. Ha maradhatott volna az 1974 évi 400 hektáros zöldségtermő terület, az akkori ötmilliós költségfeihasználás mostanra, vagy már 1978-ra is nyolcmillióra emelkedett volna, változatlan jövedelmezőség mellett. És még egy nem elhanyagolható adat: ebben az ágazatban egy dolgozóra 220 ezer forint halmozatlan termelési érték jut. Magyarán: egy dolgozó évente ennyi értéket produkál saját maga, a szövetkezet és a népgazdaság javára. Ez utóbbinak az emlegetése csöppet sem propagan- disztikus célzatú: a szövetkezet zöldségtermékeinek nagyobb része nyugati exportra kerül. Az előállított érték tehát — közgazdasági nyelven szólva — konvertálható. Izgalmas ez az adat azért is, mert megbízható közlések szerint azok a női dolgozók, akik ipari munkahelyre cserélték fel a Kossuth Tsz zöldségkertészetét, évi 50—60 ezer forintnál nagyobb értéket nem produkálnak. Kiváltképp akkor nem, ha ugyancsak tőkés exportra dolgoznak, de oly módon, hogy a nyugatról beérkező nyersanyagot — vagy félkészterméket — dolgozzák fel, az olcsó munkaerő befektetésével. Mindezeken túl tartani lehet attól is, hogy az ilyenfajta tőkés bérmunka a nemzeti önbecsülésben is mérhetetlen károkat okoz, melynek hosszú távra szóló negatív kihatása számokkal ki sem fejezhető. De térjünk vissza a csupasz és a kézzel fogható anyagiakra. A zöldségágazatban havi háromezret viszonylag könnyen, ám meghatározott erőkifejtéssel és kétségbevonhatatlan termelő munkával lehet megkeresni. Ugyanennyit el lehet érni a könnyűipari üzemben is, neon-világítású csarnokban, függetlenül az időjárás szeszélyeitől, naptól, széltől, esőtől. Nemegyszer lazsálással, jövés-menéssel, trécseléssel. A dolgozó körülnéz, tájékozódik, hol előnyösebb a helyzete — és választ. Mivel nem a tagsági, hanem a munkavállalói tudat a meghatározó, fütyül arra, hogy igazából mennyit ér a munkája, hogy a népgazdasági össztermeléshez hol, mennyivel járul hozzá. Nem érdeklik a szövetkezet fejlesztési elképzelései sem. Egyedül a saját és pillanatnyi érdekét tartja szem előtt, ez választásának kizárólagos mozgatórugója. A dolgozó a munkaerejét bocsátja áruba, oda megy, ahol azt kedvezőbb körülmények között értékesítheti, s tudatában van annak is, hogy döntését megkérdőjelezni, vagy pláne megvétózni senkinek nincs elegendő erkölcsi alapja, mindaddig, amíg az élethez szükséges javakat államilag előírt és az utóbbi években elég gyakran emelkedő áron lehet beszerezni. Az árcédulák világában hiábavaló és mulatságos dolog anyagiasságról beszélni. Tegyük fel, bárha csak elméletileg, hogy a tsz az ágazatban elérhető jövedelmeket gyorsabb ütemben növeli, s lehetővé teszi akár az 5—6 ezer forintos keresetek elérését. Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy egy ilyen lépés következtében a termelési költségek oly mértékben megnövekednek, hogy egy gyengébb esztendőben a jövedelmezőség is veszélybe kerül, vagy ha nem, akkor a megnövekedett termelési költségeket a fogyasztói árak további emelésével kell ellensúlyozni. Elegendő volna szembenézni azzal a következménnyel is, hogy a tsz-en belüli egyensúly bizonyosan megbomlana, nem kívánatos feszültségek keletkeznének az egyes ágazatok dolgozói között. Netán hajtson végre a tsz általános béremelést, mely érintene olyan ágazatokat is, amelyek eddig sem voltak különösebben jövedelmezőek, az össztevékenységen belül azonban megvan a maguk helye és szerepe? Fölösleges is ezen meditálni, hiszen nyilvánvaló, hogy a szövetkezet nem haraphatja meg úgy az egyik ujját, hogy ne fájjon nyomban a többi is. De legfőképp azért céltalan a kérdés ilyetén feszegetése, mert a béremelés a problémát csak ideig-óráig oldaná meg, gondolván itt arra, hogy a magasabb, de nehezebb munkával elérhető kereset csak addig érdekli az embereket, amíg megcélzott igényeiket ki nem elégítik. Márpedig a tompái Kossuth Tsz tagsága a manapság elérhető és ildomosnak tartott létfeltételek előteremtését tekintve nem áll utolsó helyen. Végső soron azért értelmetlen a kérdés fölvetése, mert a szövetkezetitag-jövedelem 44