Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A harmadik hullám

Azt meg már többször a szemembe mondták, hogyha egyszer kőműves a férjem, hogyan jöhettünk be ilyen lakásba. Mert itt Halason olyanok a tradíciók, hogy szégyen ilyen lakásban élni. Pedig jöttek ide olyanok is, akik egy összegben kifizették a lakás vételárát, nem vettek fel kölcsönt. Ezek már akkor autóval álltak a ház elé. Kocsira mi már nem pályázunk, csak az volna jó, ha évente elmehetnénk üdülni. Mert még sohasem voltunk. A tanya csöppet sem hiányzik, bár van még kint egy kis zöldséges kertünk, 50 négyszögöl az egész, sok örömünk abban sincs. Itt kényelmes az is, hogy nem kell naponta főzni, mindketten üzemi konyhán ebédelünk, a gyerek meg a napköziben; hárman háromfelé. Most azt várjuk, hogy a lakótelep szélében elkészüljön az új ABC-áruház, ahol lesz büfé is, tehát reggeliről sem kell külön gondoskodni.” (G. Istvánná)

Fenntartás nélkül elhiszem, hogy kínszenvedés volt számukra az évtizedes tanyai élet. Mivel nem paraszti környezetben nőttek fel, egyikőjük sem hozott magával olyan készséget, hogy egy kis ügyességgel, leleményességgel „megfiaztassák” a félrerakott forintokat, például azzal, hogy tartottak volna népes jószágállományt; életenergiájuk javarésze a kilátástalanságban őrlődött fel. Eredetileg is a fogyasztói embertípust testesítették meg. A kelleténél komolyabban vették azt a maszlagot is, hogy az igazán „korszerű életformát” a lakótelepi lakás nyújtja. De a betonfalak prései között unott egyformasággal morzsolódnak a napok, szűkösségben és a lehatárolt igények közepette; megkeseredettségük hátterében ez a fajta csalódottság munkál. Az asszony egészségi állapota megrendült, a férj már csak egy kis barkácsműhely után áhítozik, ahol kevés szabad idejében elpiszmoghatna ezzel-azzal, 9 éves fiúgyermekük pedig szívesebben lakna családi házban.

Leépülő lehetőségek

A mezőgazdasági népesség fogyása — világjelenség. A legfejlettebb tőkés országokkal kapcsolatban már egy évtizeddel ezelőtt is 5—6 százalékot emlegettek. Illetve — nálunk csak ezt emlegették. Senkinek eszébe nem jutott, hogy elemzésbe vonja az adott ország gazdasági struktúráját, a termőhelyi adottságokat, a népsűrűséget, azt, hogy az ország nemzeti jövedelméhez mennyivel járul hozzá a mezőgazdaság, importra szorul-e élelmiszerekből avagy pedig exportálni tud. Csakis ezek, s még számos más tényező függvényében értékelhető reálisan az arányok mindenféle összehasonlítása. A legfelületesebb analízis nyomán is napnál világosabb a következtetés: az egyik országban a 6 százalék is sok, a másik országban a 25 százalék is kevés lehet.

Iskolás földrajzkönyveink 1920 óta ismételgetik unos-untalan az ismerős közhelyet: ásványi kincsekben szegény ország vagyunk. Ez kétségkívül így van. De miért nem tekintjük végre kincsnek az ország humusztakaróját? Túlnépesedő világunkban annak az országnak, amely nagy tömegben képes exportálni élelmiszereket, nincs mitől tartania. Ráadásul a telléreket csak egyszer lehet kitermelni, utánuk üres lyuk marad a földkéregben; a humuszréteg termőereje, okszerű műveléssel viszont évről évre megújítható. De ebből az is következik, hogy mindazok a hiányok, melyek mezőgazdasági termelésünket az optimális szint alatt tartják, a legközönségesebb tékozlásnak adnak menlevelet.

Szegények vagyunk „energiahordozókban” is, kár volna tagadni. Ám energiát szintén teremni tud a magyar föld. Nincs szó átvitt értelmezésről, nem gyér hozamú olajkútjainkra gondolok. De például arra, hogy öt évvel ezelőtt még igen sok tsz-ben összegyűjtötték a rozsét, a venyigét, s nagyszerűen felhasználták a fekvőkéményes baromfiólakban. Helyben volt a fűtőanyag, egy fillért nem kellett érte kiadni. Azután elterjedtek az olajtüzeléses szisztémák, s egyből megnégyszereződött a baromfitar41