Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A harmadik hullám

menni, az nem kapcsolódik a termeléshez. Mondjuk, szakoktatónak vagy módszerátadónak lenni, az tetszene. Újabban rászoktam az olvasásra, sok jó dolog van a könyvekben. A tanulás miatt kimaradtam a népitánc-csoportból, a próbáikat manapság is meg szoktam nézni, olyankor sajnálom, hogy nem vagyok közöttük.”

A 18 éves R. Zsuzsa, mint mondani szokás „sínen van”. Tökéletesen azonosult a szakmájával, a munkahelyével is. Amikor hétvégeken hazajár a tanyára, mintha csak kirándulni menne. A beszélgetés után végigkalauzol az üzemben, s közben kedves tudálékossággal magyarázza, hogy mit hol és miért csinálnak. Csak az álló gépek mellett megyünk el szótlanul.

Kiskunhalason az Erdei Ferenc-lakótelep külsőre épp olyan, mint az ország bármely más falanszterré szabványosított emberi hangyaboly-tenyészete. Téblábolok a háztömbök között, címek után érdeklődve egy fiatalasszony visszakérdez, nem a gázmüvektől vagyok-e, mert már nagyon várják, hogy megkezdjék a gáz bekötését. A házak tetején csak ekkor fedezem fel a kéményeket; a lakótelep már ebben az évtizedben épült — olajtüzelésre berendezett lakásokkal. A tökélynek is megvannak a maga fokozatai.

G. Istvánék négy évvel ezelőtt a pirtói tanyavilágból költöztek be a kétszobás, 50 négyzetméretes OTP-lakásba. Ez csak első látásra tűnik meredek ugrásnak; a velük való beszélgetés nyomán kirajzolódik egy meglehetősen kisformátumú, szűkre szabott életsors.

„Mindketten proliszármazásúak vagyunk. Amikor 1965-ben összekerültünk, jóformán csak a rajtunkvaló volt, még az se nagyon. Én már akkor is mint kőműves dolgoztam a halasi építőiparnál, be is adtuk nyomban a lakáskérelmet a városhoz, de még csak biztatást sem kaptunk. Maradt Pirtó, mivel odavalósiak vagyunk, a tanács csak egy volt uradalmi épületben tudott lakást adni, másfél kilométerre a központtól, egy 50 holdas erdő közepén. Valamit pofoztam rajta, hogy lakhatóvá tegyük, úgy- ahogy. Télen-nyáron motorral jártam be a munkahelyemre. Az ízületeim kikészültek, mióta bejöttünk, a motorra rá se szeretek nézni. Tíz évet vártunk erre a lakásra, 60 ezer forintot kellett befizetni, ennyi volt az induló összeg. A lakás értékét 300 ezerben állapították meg. Sok pénzt emésztett fel a másodszori berendezkedés, a tanyán használt bútorokat, edényeket, miegymást ide nem nagyon hozhattuk. Csak az olajkályhák belekerültek vagy tízezerbe. Most pedig ezeket is elkótyavetyélhetjük, három héttel ezelőtt közölték velünk, hogy a gázbekötés 33 ezerbe kerül, s ennek egynegyedét pár hónap alatt elő kell teremtenünk. A 720 forint havi törlesztésen felül jó néhány évig a gázkölcsönt is fizethetjük vissza. Azonkívül tartozom a vállalatnak is, ez havi 400 forint.” (G. István)

„Amíg kint éltünk, állásba én nem mehettem, ott nem is lett volna hová, meg aztán jött a gyerek is — hová tettem volna. A közelben volt egy soltvadkerti jómódú embernek vagy három hold szőlője, oda jártam el napszámba. De többnyire egy fizetésből éltünk, s abból kellett lakásra is félre rakosgatni, reménykedve, hogy majd csak lesz valami megoldás. Nem egyszer szabályszerűen nyomorogtunk; előfordult, hogy azöldbablevesre nem jutott tejfel, pedig az úgy jó. Gondolkodtunk azon is, nem volna-e jobb Pirtón építeni családi házat. De akkor mikor jutottunk volna el odáig, hogy fürdőkádban fürödjünk? A másik az, hogy onnan továbbra is be kellett volna járni. Meg már néztük a gyerek érdekét is; a városi iskola mégis csak más. Sportol, uszodába jár, barátai vannak. Megvallom, én kislány korom óta ilyen lakásra vágytam, mint ez. Pirtói családi házért el nem cserélném. Mi jól érezzük itt magunkat, a lépcsőházban mindenkivel köszönő viszonyban vagyunk, de össze nem járunk senkivel. Egy dolog zavar csak: ha a hátunk mögött összemosolyognak, hogy mi tanyáról jöttünk be, hogy kihallatszik szánkból a lódobogás, de az ilyen vélekedésre nem adunk.

40