Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A harmadik hullám

Megpróbálok nyomába erjedni annak az asszony brigádnak, amelyik pár év alatt maga mögött hagyta a közös vállalatot. Hármat közülük könnyűszerrel meg is lelek: S. Lajos- nét, asszonylányát S. Erzsé%^djfcés Sz. Benőnét. A két idősebb asszony — koruk 40 és 50 év között van, de inkabWÍz előbbihez közelebb, mint az utóbbihoz — fáradt és elnyűtt, arcuk híjával van az éveket elhazudtoló szépítőszereknek, s öltözetük lom- posságát még inkább kiemeli lakásuk subaszőnyeges, rekamiés, garnitúrás berendezése. Sanyarú körülmények között nőttek fel, távoli tanyán, villany nélkül; asszonykoruk első szakaszát is ott töltötték. Sok-sok éven át az erdőgazdaságnál dolgoztak, olyan területen, amelyet csak gyalog lehetett megközelíteni, mert a bicikli is lefulladt a feneketlen homokban. Kezük munkáját dicsérik a sudár nyárjasok, a sűrűsödő fenyvesek. Saját földje egyikőjük családjának sem volt, férjeik is gyalogmunkások voltak az állami gazdaságban vagy valamelyik tsz-ben, mégis, úgy 1965-re összejött annyi, mindkettőjüknél, hogy megkezdhették a benti építkezést, a jelképes térítésért — összesen 900 forintért — juttatott telken. Azt lehet mondani, hogy a mostani árakhoz és igényekhez képest ezek a házak, s általában az az idő tájt épültek szinte a semmiből jöttek létre, az építkezők szívós, fecskefészek-teremtő munkája által. S. Lajosnéék 110 ezer forintért tető alá hozták és lakhatóvá is tették a lakásukat. Ma ennyi pénzzel meg se lehetne indulni. De a lábukat ők is úgy vetették meg, hogy előbb melléképületet emeltek, s az első évben ott rendezkedtek be.

„Pár év múlva, hogy bejöttünk, 1967-ben, a tsz-közihez kerültünk. Ott már szállítottak bennünket, esténként haza is hoztak. A gyerekek érdekében is be kellett jönnünk, kezdték megszüntetni a kinti iskolákat. De szerettük a kinti munkát, s jól is lehetett keresni. Összeszokott a brigád. Csak hát később rakosgatták itt ki mindenfelé a plakátokat, hogy menjünk Halasra dolgozni, a kötöttárugyárba. Lányaink, akik akkortájt serdültek fel, mentek is. Lelkendezve mesélték, hogy milyen csodálatos ott bent, mennyivel más, mint a földeken. Addig-addig, hogy nekünk is mehetné- künk támadt. Akkor múltunk el épp 40 évesek — ez lehetett olyan 1974-ben —, gondoltuk, szerencsét próbálunk.” (S. Lajosné.)

„A kezünk bizony sokszor megfájdult kint a metszéstől, mert meg kellett azt is tanulni, bele kellett jönni — könyvből elsajátítani az ilyet nem lehet —, s ahogy nőttek a fák, mind magasabbra kellett kapaszkodnunk. Fel a fa tetejébe. Hát, ugye, annyira fiatalok már nem voltunk akkor sem ... Arra gondoltam, hogy ezt sokáig nem lehet csinálni. Amikor bejelentettük, hogy eljövünk, bizony nem tapsoltak nekünk. Na most, amikor bementünk, odaültettek bennünket egy-egy varrógéphez. Mire kezdtük volna megszokni, másfajta gépre kerültünk. Szokatlan volt a levegő is abban az óriási csarnokban, s egész napon át a mesterséges világítás. Aztán a vasalórészleghez osztottak be. Először csak közönséges kézi vasalókkal dolgoztunk, később jöttek a gőzölőgépek. Egész nap állni kell, szívja be a rengeteg gőzt az ember. Nem hiszem, hogy ennél a részlegnél ki tudom húzni a nyugdíjig. Nehéz a munka és folyamatosan kell csinálni. Nem úgy, mint a varrodában; hol van munka, hol nincs, 30 meg 40 forintokat keresgetnek, hát ezért bejárni nem érdemes. Nekünk megvan a havi 2800—3000, nagyjából annyi mint a tsz-közinél szezonban.” (Sz. Benőné)

„Elvégeztem a nyolc általánost és a tsz-közibe kerültem. Néhány év múlva, az őszi gyümölcsszüret idején átadónak osztottak be, mentem a különböző városokba, még Szegedre is, ha hajnal volt, ha késő este, nem számított. Olykor a ládákat is meg kellett emelgetni, szerencsére bírtam. Ilyenkor nagyon jól kerestem. Télen azonban ritkábban volt munka. Előfordult, hogy a vállalat „kölcsönadott” bennünket a vadásztársaságnak, hajtottuk a nyulakat a hálóba. Ekkor a húgom már benn dolgozott a papíriparnál, a dobozgyárban. Jött haza a kényelmes munkahelyről, engem meg a csontomig átjárt a hideg. Arra gondoltam, én se csinálom ezt tovább. A dobozgyárba

38