Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Jurij Fankin: Arccal a kulikovói mezőnek (novella - Buda Ferenc fordítása)

rabban rajtam felejtette. Úgy éreztem, igen sajnál engem, s bármely pillanatban elsírja magát.

A szamárbogáncs pedig egyre nyurgult fölfelé, belepte az egész utcát. Hőségtől megrozsdált csészécskéi fémesen zengtek a szélben. Nagyanyó nem kérte már nagyapót, hogy kaszálná le az utcát, az meg mintha tisztára megfeledkezett volna róla, mit ígért.

Nagyanyó csak célozgatott:

— Papa, ha ugye az utcán . . .

De máris meggondolta magát:

— A, üsse meg a nyavalya! Mindegy, ha most nem, akkor holnap úgyis itt lesz a német.

Nagyapó dühösen meredt rá:

— Ezt mire mondod?

— Hát mindezt csak arra! — vágta rá önkéntelenül nagyanyó.

— Na te kötekedő! — fakadt ki nagyapámból, s botját kézbekapva az ajtó felé rontott.

— Hát te hová? — riadt meg nagyanyám.

— Én a Kudikina hegyre! — vetette oda nagyapó haragjában, s bevágta az ajtót.

Kirohantam utána. Odafutott a csűrhöz és zörögni kezdett egy kulcsköteggel.

Egy perc múltán liszttel összekenődve kiszaladta csűrből. Jobb kezében hidegen villogott egy dragonyos kard, telente ezzel a karddal szokott szalmát vágni a jószág alá.

— Mit akarhat vajon? — találgattam.

Nagyapám szitkozódva és bal lábára bicegve kifordult a mi bozótos utcánkba. Vékonyan, élesen énekelt a kard a levegőben, sűrűn ropogva járta be a tüskés bozótot, s egyszeriben megremegve lehanyatlottak a borzas fejek.

— így e — szólt fenyegetően nagyapó.

Én a nyomában jártam eszelősen az izgalomtól, s alig bírtam követni, ahogy a súlyos kard hol jobbra, hol balra le-lecsapott. Nagyapó vállai könnyedén, fiatalos hévvel forogtak. Úgy tetszett, ott úsznak ezek a vállak a levegőben s az én nagyapám egy katonalovon tör előre. Görbe botját, mezítlábrafelhúzott sárcipőit észre sem vettem.

— így ni — mondogatta nagyapám, s én suttogva akaratlanul is utánamondtam:

— így, nagyapó, így . . .

Zihálva megállt, üggyel-bajjal lehajolt, hogy fölvegyen egy sárgálló száraz szénanyalábot.

A pengén lassacskán zöld lé csordogált. Nagyapám szótlanul, gondosan letörülte, mint ahogy kaszálás végeztével letörlik a dolgos kaszát.

— Á, te vagy az, Jurik — szólt megfordulva és gyorsan megtörülte az arcát. — No, gyere csak, gyere ide ...

Olyan volt, mintha a könnyeit törülte volna.

Nem bírtam türtőztetni magam:

— Papa, mit csinálsz?

Ő egy szó nélkül rátette nagy kezét a fejemre, és az utca felé fordított.

— Nocsak, nézd meg .. .

A levágott szamárbogáncs nagy tömegben feküdt a keskeny füves ösvény mindkét oldalán. Kivilágosodott az utca és kitágult. Fölriasztott darazsak és dongók köröztek a tüskés kaszáló fölött, úgy látszott, nem tudják hová repüljenek.

Nagyapám megsimogatta a hajam érdes, gyöngéd ujjaival. Én tudtam, hogy életében egyetlen németet sem ölt meg, de azért kivezette a századnyi kozákcsapatot a bekerítésből ama háborúban.

25