Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (1. A magyar nép felfedezése)
KRÓNIKA E számunkkal kezdődően 12 folytatásban közöljük Katona Imre néprajzi sorozatát’ melyben a szerző a magyarság népcsoportjainak bemutatására vállalkozik. KATONA IMRE NÉPRAJZI ÚTIKALAUZ I. A MAGYAR NÉP FELFEDEZÉSE Századunk második felét legjellemzőbben talán a békés népvándorlások korának lehetne nevezni: százmilliók kelnek útra rövidebb vagy hosszabb időre, hogy „idegen” tájakat, népeket, és azok nevezetességeit láthassák. E kölcsönös ismerkedés természetesen nem marad meg az egyes országok vagy földrészek keretein belül, hanem szinte az egész világra kiterjed. Útipoggyászában ki-ki magával viszi fényképezőgépét, útikalauzát és ízlését, továbbá megszokott napirendjét és műveltségi mércéjét is. A látottakat és a hallottakat e mérce alá állítja, mindent önmagához viszonyít. Szinte törvényszerű, hogy előbb veszi észre a különbségeket, mint a hasonlóságokat. Otthon azután előbb a lelki „felvételek”, majd a fényképek bemutatására kerül sor; valahogyan az előzők mindig személyesebbek, szubjektivebbek, az utóbbiak viszont valószerűbbek, objektívebbek is. Ettől függetlenül, mindkettőt olyan szellemi kincsnek tekintik, melytől semmi pénzért meg nem válnának. Aki egyszer hazulról kimozdult, az többé abba nem hagyja ezeket a látogatásokat. Az újkori népvándorlás hulláma hazánkat is elérte: nyaranként a fél ország útra kél, ide pedig annyian jönnek már, mint az egész lakosság száma! Ha nem születtem volna magyarnak, turistaként akkor is megnézném ezt az „érdekes” kis népet, amelyik jó ezer évvel ezelőtt települt le a Kárpát-medencébe, a germán-szláv és román nyelvű népek között megtartotta a sajátját, felcserélte viszont korábbi (félig) nomád életformáját: teljes mértékben európaivá vált. Ez mindkettő „különleges” eset. De menjünk tovább! Itt végződik a kereszténység nyugati (katolikus, protestáns) formája, itt haltak el a reneszánsz, majd a barokk utóhullámai is, tőlünk délebbre vagy keletebbre már csak foltokban jelentkeznek. Másrészről pedig: itt végződik a bizánci kereszténység, eddig nyomultak előre a mohamedán törökök és más népek — magunkat is beleértve — is. Nekem már ennyi különlegesség is elegendő lenne, de mélyebbre tekintve, észrevehető a magyar népművészet, néptánc és főként a népzene sok-sok, a többi népétől elválasztó és egyben azokkal összekötő jegye is. Külön problémám lenne, miért vannak itt ilyen apró falvak, kissé még most is paraszti jellegű vidéki városok? Itt miért volt a paraszt maga a nép? Miért utánozta ez a parasztnép a nemest és nem a városi polgárt? Honnan vannak a magyar tájak és népcsoportok közötti viseleti, nyelvjárási és egyéb különbségek? Hogyan lehet magyar a jász, a kun, a székely? Miért mondanak matyókat, másutt viszont Baranyát vagy Viharsarkot? Élénk érdeklődésű idegen vendégünknek nem tudnánk egy mondatos válaszokat adni, sőt a többség a kérdések egy részére nem is tudna felelni. Gyorsan kézbe venné a Panoráma-sorozatban megjelent Magyarország c. útikönyv 6., átdolgozott kiadását, 94
