Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (1. A magyar nép felfedezése)
ám épp a népcsoportokat illetően, némi csalódás érné, mert csak a 99—107. oldalon szól róluk röviden Fél Edit. Jóval többet megtudhatunk Kása László—Szemerkényi Ágnes Apáról fiúra (Bp. 1975) c. kitűnő könyvéből, sőt van egy lexikonszerű tudományos összeállításunk (Kása László—Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása, Bp. 1978) is, mely a magyar néprajztudomány eredményeit összegezi. Aki még tovább búvárkodik, kiderül, hogy Európában a német, a lengyel és épp a magyar kutatás érdeklődött legrégebb óta saját népe táji tagoltsága, színfoltjai iránt; a tanulságokat mára a szovjet néprajztudomány általánosította elméleti szinten. Ám a magyar szakemberek nagyon sok kérdés megválaszolásával adósok, és a kérdés fontosságához méltó összegezés sem született. (Az utóbbi évtizedben pedig három országos értekezletnek is ez volt a szűkebb témája!) Várjuk a Néprajzi Atlasz, a Magyar Néprajzi Lexikon és az új Magyar Néprajz megfelelő köteteit is. Eddigi részeredményeinkre az a jellemző, hogy majdnem mindig külön szólunk az ún. népi társadalom (lényegében a magyar parasztság) — mondjuk — függőleges tagolódásáról és teljesen külön táji, térbeli, vízszintes megosztottságáról. így pl. tudunk a viharsarki kubikosokról, de e nagy tájról szólván, kevés embernek jut csak eszébe, hogy a kubikosság is nemzeti—népi—táji „specialitásunk”! Egy kissé hasonló a helyzet a palóc és matyó summássággal is, de ezekről —főként a színes népviselet miatt — már mint társadalmi-foglalkozási csoportról külön is megemlékeznek. Valahogyan elsikkad mégis, hogy a társadalmi „sajátosságaink” száma, vagy fontossága sem kisebb, mint a népcsoportoké. Kevesen tudják pl., hogy egész Európán belül Észak-Spanyolország, Szicília, Galícia és Magyarország parasztságának tagoltsága volt a legélesebb, de nálunk volt — arányszámát tekintve — a legtöbb olyan agrárproletár, aki nagy falvakban, kiterjedt mezővárosokban élt és nem otthon, hanem idegenben (aratóként, summásként, kubikosként) kereste meg a kenyerét! Ki tudja pl. hogy az észak-olasz, Pó-völgyi kubikosság egy időben alakult ki a magyarral, egymástól mégis teljesen függetlenül, csak a kordézás volt a miénkre némi hatással, az is csak a szegedi árvíz, 1879 után! Hangsúlyozzuk ugyan, hogy népcsoportjaink kialakításában történelmi—gazdasági— társadalmi tényezők mellett a táji keret is hatott, de azt már csak kevéssé, vagy nem a népcsoportok kapcsán, hogy a feudális nagybirtok, és annak minden maradványa, a táji termelési körzetek és egyéb gazdasági—társadalmi tényezők milyen hatással voltak a népcsoportok kialakítására, ill. konzerválására. Azt is csak kevesen írták még le, hogy a megmutatkozó különbségek elsősorban fejlődési fáziseltolódásból adódnak. Ma már, amikor a falu és a város közötti különbség szemünk láttára és egyre gyorsuló ütemben mosódik el, a viseletből való kivetkőzés is lényegében befejeződött, a táblás gazdaságok a mezsgyéket éppúgy felszántották és eltüntették, mint pl. a köznyelv is a nyelvjárási különbségek legnagyobb részét (ma már inkább tudatos visszatanulásról beszélhetünk), könnyebben elhisszük, hogy a népcsoportok léte nem volt örök és nem is örökkévaló. Mik is tehát azok a sokszor körüljárt népcsoportok? Nehéz erre válaszolni, hiszen a köztudatban létező fogalomra még egységes szavunk sincs. A nép megnevezi a tájat (Alföld, Göcsej stb.), magát az eredetet (jász, kun, székely), esetleg gúnynevet használ (Szentföld), de összefoglaló fogalommal nem él. A legilletékesebb néprajz ezeket átveszi, de maga sem alkotott egységes összefoglaló elnevezést: népcsoport, etnikai csoport, néprajzi csoport, táji csoport, etnokulturális csoport és hasonló terminusokkal él, de ezek majdnem mindegyikén érződik, hogy mesterséges csinálmány. (Leghasználhatóbb talán a népcsoport elnevezés.) Hasonló bizonytalankodás tapasztalható a népcsoportok jellegét és körülhatárolását illetően is. Utóbb fogadtuk csak el, hogy nem lehet egyetlen jellemzőt (mondjuk a 95
