Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Jurij Fankin: Arccal a kulikovói mezőnek (novella - Buda Ferenc fordítása)

— Apó, Fiija jön! Fiija!

Nagyapám kapkodva fölemelkedett egy kissé, tompa hangon megkérdezte:

— Nos, hogy lovagol? Lépésben avagy futvást?

— Futvást! Futvást! — vágtam rá vígan.

— Hálistennek! — simított végig dudoros tar fején nagyapó. — Tán elkerült bennünket mégis a kaszás...

Ám egyre ritkábban esett meg, hogy Fiija szaporán kocogott haza a járási központból világospej kancáján, egyre mélyebbre húzta szemére a sapkát, s valahogy élesebbé, fehérebbé váltak sötét, titokzatos arcán a járomcsontok. Második bátyja után kapta meg már Fiija a gyászjelentést, ám hogy ő maga a mások házában mennyi könnyet idézett elő, azt egyedül csak a krjukovkai özvegyek tudják.

Megérkeztek a régvárt tábori lapok apámtól, elolvasta őket mindenki, otthon is, a faluban is. Szótlanul hallgatták az özvegyek, dolgos kezük kivöröslő szemükhöz emelve, fényesen fölragyogott sötét ujjúkon a jegygyűrű, belevágván magát az élő testbe mindhalálig. S ha esetleg nagy ritkán egy-egy fiatal özvegy névtelen ujjáról vesződség és meleg szappanozás híján is leesik a gyűrű nap-íve, elvész, elgurul a selyemzöld fűben. S ha egyszer elgurul, vissza már nem tér, a forró pusztai nap azt a fehér ívet az ujjon, a nyomát, befödi barna színnel. Volt-e, nem volt-e ez az ív? Mi emlékeztetne rá? Talán a kulikovói mezőn fényes hullámokkal futó árvalányhaj. Meglehet ám, semmi nem emlékeztet reá — hisze az emberi életben ilyesmi megesik.

Este későn anyám leült a tiszta ebédlőasztal mellé, hogy ellenőrizze a gyerekek füzeteit. A nyolcas petróleumlámpa vöröses fénye fiatal arcára vetült, sárgán sötétlő árnyékokkal jelölte meg a háziszőttes lenvászon kendő ráncait — abba volt takarva a kenyér—reszkető körökben terjedt szét a sötét mennyezetdeszkán, fölriasztván a szendergő legyeket s odacsalogatván az elvakult lepkéket.

Leültem anyám mellé a füzetemmel és csöndben, nehogy aludni zavarjanak, rajzolni kezdtem. Csatát szerettem rajzolni leginkább. Egy hosszú vízszintes vonallal megjelölt tágas mezőn két sereg találkozott — a mieink meg a németeké. A mi katonáink kardokkal, géppisztolyokkal, revolverekkel, lándzsákkal fölfegyverkezve — hisz a mieinktől dehogy sajnáltam én a fegyvert — fenyegető falként álltak szemközt az ellenséggel, készen arra, hogy bármely percben belevessék magukat a harcba.

— Hányszor mondjam már neked! — ütötte meg végre a fülem anyám szava.

— Rögtön, rögtön — engeszteltem, iparkodván végigrajzolni még egy piroscsillagos, pilótasapkás emberkét. Valahogy olyan volt nekem, hogy elhittem: öreg éjjel, amidőn a házban az álom mindenkit leterít, a füzetlapon valóságos, kegyetlen csata kerekedik, s ki tudja, tán ettől az utolsó katonától, a pisztolyostól függ az ütközet sikere.

Indulatoskodtam és megsértődtem, de végül csak eltessékeltek az asztaltól.

Egyik új nap sem hozott semmi jót. Abbahagyták a posta szállítását, a szomszéd faluban, ahol anyám tanítóskodott, bezárták az iskolát. Áz a beszéd járta, hogy Kur- kinóban német motorosokat láttak.

Nagyapám tüskésen, szófukaron egy kis ládikóban kotorászott — ebben őrizte a legbecsesebb holmikat: pénzt, igazolványokat, születési bizonyítványokat, kötvényeket, egy György-keresztet — valamit előhúzott, és apró darabokra tépte. Láttam egyszer, amint nagyapám — lába alá téglából oszlopot rakva — holmi csomagot rejtett el az eszterhéjba.

Nagyanyó rábeszélte anyámat, menjen el Dankovba a rokonokhoz: ott nem ismerik annyira, de itt a faluban pórul járhat, a tanítókkal a németek nem sokat teketóriáznak. Nem tudom, mire gondolhatott anyám, de sötét és nedves szemeit mind gyak24