Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Jurij Fankin: Arccal a kulikovói mezőnek (novella - Buda Ferenc fordítása)
Juríj fankin ARCCAL A KULIKOVÓI MEZŐNEK Kis utcánkban a szamárbogáncs „veszettül megnőtt”, amint azt nagyanyám emlegette. Lila fejecskék ültek szilárdan az ezüstös, hosszú tüskékkel lepett szárakon, borzasak voltak ezek a fejek, akár a portyázó, vad mongol lovasok kucsmái. Boros- tyánszínű, fekete csíkokkal övezett dongók zúgtak brummogó rajban az egyenes növésű virágok fölött. Nagyanyó nem egyszer kérte nagyapámat, kaszálná végig az utcát. Nagyapó beleegyezett, de folyton valami kikötéssel — várj egy kicsit, úgymond, majd csak lesz érkezésem erre is —, s egyáltalán, hogy igazat szóljak, kár a jó kaszát ilyen dudvába vágni — szóval, csak halogatta egyre a dolgot Vaszilij nagyapó. Nagyanyó nem erőltette. Nagyapó rendszerint még reggel kiment a kertbe a gyalupadjához, és jó sokáig, inkább a maga kedvére, mintsem a haszon végett, deszkákat gyalult. — Na, hogy s mint? — kérdezte tőlem, megcélozván egy frissen gyalult deszkával. — Melyik a gyönge pontod? Ihol e! — s a szeme virágzott, akár a réti nefelejcs. Apámtól a frontról valami oknál fogva nem jött levél. Nagyapó nyughatatlanul kószált hol a kertben, hol a veteményesben, majd visszaballagott a viskóba s fölrakván madzagszárú pápaszemét, nyomban nekilátott az újságnak. — Mi van benne? — tudakolta óvatosan nagyanyó. — Mind meghátrálnak? — „Meghátrálnak” — utánozta nagyapó leírhatatlan gúnnyal. — Dehogyis hátrálnak meg, csak kiigazítják a frontot. — Minek azt kiigazítani? — jegyezte meg együgyú'en nagyanyó — Tán csak nem vén- asszonypendely az a front! — Igencsak okos vagy! — fortyant föl nagyapó. — Összekeveri Isten ajándékát a rántottával. Na, ti asszonyok! — s fehér bajsza fenyegetőleg előremeredt. Nálunk a postát lovon hordta ki a sánta Fiija Uszmanov, egy apró, hallgatag emberke, aki az orrnyergéig előrehúzott bársonysapkát viselt. Beárnyékolt szúrós szemeinek átható villogása megmagyarázhatatlan félelemmel töltött el. Amikor földig hervadt a lehanyatló nap, kimentünk nagyapámmal a kertek alá, hogy találkozzunk Fiija Uszmanovval. Ott, a szép tölgyligeten túl, egyszeriben kitárult az árvalányhajjal és orgonaszín füvekkel telinőtt térség, amely a sziksó és a menta illatával töltötte meg a torkom. Távolban a füzek zöld koronái habzottak, s a kunhalomról odalátszott, mint ragyog a kulikovói emlékoszlop a láthatár peremén. Nagyapám elmesélte, hogy régesrég volt egy rettenetes ütközet a kulikovói mezőn, egész a mi Krjukovkánkig elszálltak a nyilak, lábak robajától rengett a föld, s a horpadásokat úgy telifutotta a vér, akárha a föld árja jött volna föl. Az ivanovkai fordulóban fehér lókoponya hányódott, fölötte lassan lengett az árva- lányhaj lágy sörénye, száraz szél füttyögött, akár az ürge, tágas szemüregeiben, és ez a napon megkövült koponya meg nagyapám elbeszélései egybeolvadtak tudatomban, riasztó, nyugtalanító sebet horzsolván lelkemen. Nem mentünk el messzire. Nagyapám szokás szerint elhelyezkedett egy útszéli hanton, kampós botját térdei közé rakva némán üldögélt, borzas-mogorván, akár egy beteg kerecsensólyom, vöröses szegélyű kifakult sapkája ott hevert mellette a foszladozó, őszfehér fűben. Messziről megpillantván a kocogó lovas ismerős alakját, kiabálni kezdtem: 23
