Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Kósa László: Dankó Imre: Opuscula ethnographica
állandó kiállítások rendezése, évkönyvek, tudományos füzetsorozatok, múzeumi propagandakiadványok szerkesztése, amelyek kitöltik a sokirányú muzeológiai feladatkört. A nagyközönség élvezi eredményüket, de ritkán vesz tudomást a mögöttük álló alkotó közművelődési szakemberről. A publikációk egy része is helyi kis példány- számú kiadványok lapjain vagy éppen kéziratban rejtve maradt volna a szélesebb érdeklődési kör elől, ha szerencsés módon nem kerülnek együvé ebben a kötetben. A közreadott 27 tanulmány négy nagy fejezetben elrendezve található. Talán egységesebb lett volna a kötet, ha a szerző egyértelműen a tematikai rendező elvet választja, ugyanis a két első fejezet földrajzi-táji alapon tartalmazza, a másik kettő viszont egy-egy nagy téma címszava alá sorakoztatja az írásokat. Kissé zavaró ez a megoldás, mert az első két részben is találunk néhány olyan dolgozatot, amely az utóbbi kettőbe kívánkozik. Ahelyett azonban, hogy az elrendezés elveit bővebben vitatnánk, lássuk inkább, miről is ír a szerző! A válogatás jól szemlélteti, hogy az etnográfus'! pálya első éveiben még nem körvonalazódott pontosan Dankó Imre érdeklődési területe. Egy-egy arckép Túrkeve kulturális múltjából. Szakszerű leírások a népélet érdekes, de voltaképpen periférikus tárgyairól (meszelő, sártisztító). A városi népszokások emlékéről ad hírt két kisebb bajai vonatkozású cikk a nevezetes vízi körmenetről, a Jánoska-eresztésről, meg az évvégi szerencsekívánó „korbácsolás”-ról, a suprikálásról. Kerekebb egységet képeznek, nagyobb időszakaszt fognak át a történeti néphagyománnyal foglalkozó tanulmányok. Kiemelkedik közülük a gyulai várról szóló, amely itt látott először napvilágot. Tanulságos példája annak, hogy egy egyedülálló műemléket hogyan fog körül a folklór, amely különben jórészt írásos források (kalendáriumok, újságcikkek, történeti munkák) folklori- zálódásából alakult szájhagyománnyá. A gyulai vár körül fölbukkannak a szomszédos bihari hajdúk emlékei, a hajdúnánási Testhalom mondáját földolgozó tanulmány pedig oknyomozóan keresi a történeti esemény és a ma élő folklór kapcsolatát. Itt kell említenünk a Báthori-család eredetmondáját tárgyaló írást is. Mint utaltam rá, Dankó Imre szinte minden eddigi állomáshelyén kutatta a helyi hagyományokat, mégis hangsúlyozni kell, amit különben a tanulmánykötet ugyancsak híven tükröz, hogy munkásságának nagyobb része a Tiszántúl középső vidékeihez (Nagykunság, Békés, Bihar, Hajdú) kapcsolódik. Különösen sokat foglalkoztatta és foglalkoztatja a Hajdúság, illetőleg a hajdúk története és néprajza. Hozzászólt a hajdúság, mint néprajzi csoport kialakulásának kérdéséhez, számbavette az ún. öreg hajdúvárosoktól távol eső hajdútelepek (Borsodtól Baranyáig) sorsát. A pályáján előrehaladó etnográfusnak már határozott érdeklődési területe a település és az építkezés. Egy-két baranyai és bodrogközi adatközlésen kívül az ide tartozó tanulmányok is az előbb említett nagyobb tájegységhez kötődnek. A hazai néprajztudományban ma egyre több szó esik a jelen kutatásáról. Dankó íme — ha nem is teljesen társtalanul, de választott területén úttörő módon — elébe ment ennek az érdeklődésnek, amikor másfél évtizeddel ezelőtt elvégezte a délbihari síkság (a mai Békés megye Biharból származó része) településének és építkezésének részletes és terjedelmes monografikus vizsgálatát. A hagyományos néprajzi megközelítéssel, a múlt rekonstrukciójával nem elégedett meg, hanem a hangsúlyt a változásra és a jelenre tette. A kép igen tanulságos. Az országos viszonylatban elzárt, visszamaradt fejlődésű vidéken lassan bomlott meg a tradíció. Számos archaizmus maradt meg még akkor is, amikor az elvándorlás miatt ugyan korlátozott mértékben, de nagyobb lendületet vett a falvak külsejének átalakulása. Magam, aki ebből a korból szintén jól ismerem a szóban forgó vidéket, az eltelt esztendők távlatából tanúsítom, hogy a tudományos kutatásnak komoly nyeresége Dankó Imre vállalkozása. Rögzítette a korabeli állapotot, ami ma már történeti anyagnak minősül. Az építkezéssel és településsel foglalkozó további cikkek között találunk kutakkal, kukorica- górékkal, tanyákkal foglalkozókat is. Kétségtelen érdemesek az ismertetésre, azonban még több figyelmet érdemel a kötet záró^része,az árucsere néprajzát taglaló tanulmánysorozat, amely messze átlépi a táji kereteket, mivel Dankó Imre a teljes magyarországi anyag földolgozásának igényével foglalkozik a témával. Viszonylag csekély előmunkálatok után hazai viszonylatban neki köszönhető, hogy a vásárok és a piacok néprajzára ráirányul a figyelem. Ide vonatkozó kutatásainak csupán egy része olvasható a kötetben: a vásárok funkcionális vizsgálata, mintegy elvi-módszertani bevezető a monografikus vizsgálathoz, aztán egy- egy „esettanulmány” a gyöngyösi vásárokról, a sárospataki piacról, a híres hortobágyi hídivá- sárról, a lacikonyháról, továbbá egy szállítóeszközről és egy néprajzi értékű képzőművészeti alkotásról. A kötethez Ortutay Gyula írt bevezetőt. A függelékben a tanulmányok rövid, német nyelvű összefoglalása olvasható. Végül a méltatáshoz tartozik a könyv születésének egy fontos mozzanata is. A szerzőként és szerkesztőként a nyomdászokkal hosszú ideje szoros kapcsolatot tartó szerző válogatott tanulmányait a debreceni Alföldi Nyomda kollektívája segített szép kiállításban megjelenni. Ezért a tettért külön köszönet illeti őket. (Debrecen, 1977) KÓSA LÁSZLÓ 93
