Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bistey András: Ünnepi műsor (novella)
műsorhoz nem sajnáljuk, akármilyen kevés van belőle. Azért határoztuk el, hogy íróval dolgozunk . . . Egyszerre mindenki Völgyire nézett, a stúdióvezető biztató mosollyal, a rendező álmos, közömbös pillantással, a többiek inkább csodálkozva. — ... aki a kötetével már bizonyította tehetségét, elkötelezettségét. . . Völgyi lejjebb csúszott a széles fotelben, nem szerette, ha a jelenlétében úgy beszéltek róla, mintha rossz recenziót idéznének, s főleg a csodálkozó pillantásokat utálta, „így bámulják meg a vízilovat az állatkertben” — gondolta. — .... de arra is törekedtünk, hogy színházunk neves rendezőjét és legjobb színészeit nyerjük meg a szép feladat . . . — Úgy lemarom ezt a süket csajt... — mondta a rendező, és felugrott. Fölkapta a telefonkagylót, tárcsázás közben remegett a keze. — Mindenki ide tud érni tízre, őnagysága még negyed tizenegykor se képes ide dugni a ... „Halló! Maga az, Anna néni? Bea ott van még? Hogyhogy nem tudja? Hát nézze meg, a keserves . . .! Jolánka látta? Biztos? Na jól van, viszlát!” Azt mondják, eljött a színházból — letette a kagylót —, remélem, ide indult . . . Szemtelenség, hogy így megvárakoztat bennünket! — Hogy érted azt, hogy mindenki itt van? — kérdezte izgatottan Völgyi. A rendező értetlenül nézett rá. — Úgy értem, hogy . . . — Eredetileg hat hangra . . . A stúdióvezető zavartan közbevágott. — Nem volt időnk beszélni erről . . . nézd . . . Gézával úgy gondoltuk, hogy megoldható négy hanggal. — Néggyel? — kérdezte Völgyi, és összeszorult a torka. — Alakítottunk egy kicsit a szövegen . . . igazán nem sokat, úgyszólván lényegtelen, azért gondoltam, hogy fölösleges téged zavarni vele. Minden szavad elhangzik, csak másféle szereposztásban ... De azt hiszem, Géza erről sokkal bennfentesebben . .. — Arról van szó, — mondta a rendező — hogy támadt egy kitűnő ötletünk. Van ugye a főszereplő, a népbiztos, neki kell egy hang, van azután a női főszereplő, neki is kell egy, a többi azonban összevonható. Ezek kiherélik a darabomat! —gondolta Völgyi. — Négy hangra . . .! Mi lesz ebből, uramisten? — Van két narrátor — folytatta a rendező — ők mondják az összekötő szöveget, hiszen nem az egész darabot vesszük fel, csak a keresztmetszetét, a drámai csomópontjait. A két narrátor felváltva áll be a többi szerepbe. Szélesen elmosolyodott, apró álla egészen eltűnt az összefutó ráncok között. Szakállt kellene növesztenie — gondolta Völgyi. Rezignáltan legyintett. Látszott, hogy a rendező és a stúdióvezető már megegyeztek, lehetne ugyan vitatkozni, de nem érdemes. Honnan kerítenének most két színészt, mikor alakítanák át a szöveget? — Hát akkor lényegében megegyeztünk. Hidd el, nem a pénz miatt. . . bár oda- fönt nagyon megnézik minden forint útját . . . most nem akartunk kicsinyeskedni . . . ez az ötlet egyszerűen zseniális. A stúdióvezető elégedett szuszogással elhallgatott. Csend volt egy darabig, azután hirtelen kivágódott az ajtó, és Bérczy Beáta viharzott be. — Sziasztok! — mondta, és cuppantott kettőt a levegőbe. — Aranyosak vagytok, hogy ilyen türelmesen megvártatok. Hatszor hívtak ki a függöny elé, őrület, amit ez a közönség csinál, persze meg lehet érteni . . . A rendező félhangosan káromkodott. A stúdióvezető feltűnően megnézte az óráját. — Rögtön fél tizenegy, kezdjük el, mert sohasem érünk a végére. 14
