Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bistey András: Ünnepi műsor (novella)
— Miért? Milyen hosszú? — kérdezte Bérczy Beáta riadtan. — Harminc perc. — Negyven perc alatt összedobjuk. — Egy frászt! — A rendező feje kivörösödött. — Szépen elpróbáljuk egyszer az egészet, azután megbeszéljük . . . — De nekem erre nincs időm! —sikoltotta Bérczy Beáta. — Nyolcra Budapesten kell lennem a filmgyárban, s hogy álljak a kamera elé kialvatlanul? — Majd egy kicsivel több festéket kennek rád — mondta a rendező. — Telik a film költségvetéséből. — Nagyon jól tudod, hogy mindig smink nélkül játszom —felelte Bérczy Beáta. — Ez nagy film lesz, fesztiválfilm . . . — Az... Völgyi legszívesebben hazament volna, de hideg eső esett, itt meg meleg és világos volt, emberek jöttek-mentek körülötte ... Néhány napja a stúdióvezető felhívta telefonon, és elmondta, hogy a színháznak benyújtott darabját szeretnék átíratni hangjátékká. Völgyi nem tudta biztosan, hogy a színház igazgatója lepasszolta-e a darabot, hogy így szabaduljon meg tőle, vagy lelkesedésében ajánlotta, esetleg kísérleti léggömbnek szánta a hangjátékot. . . most valahogy az első lehetőség tűnt valóságosabbnak, s ettől hirtelen rossz kedve támadt. Egyszerre mindenki fölállt. — Muszáj elpróbálni? — kérdezte Bérczy Beáta, és odadörgölőzött a rendező vállához. — Mért olyan fontos ez az izé? — Az ünnepi műsorunk lesz — mondta a stúdióvezető. — De most már valóban ideje hozzáfogni. Fölmentek az emeletre. A technikus nyitott szájjal aludt magas támlájú, forgatható székén. Az ajtónyitásra fölriadt. — No végre — dünnyögte rosszkedvűen, és nyújtózkodott. A színészek átmentek az üvegfal mögé, körülülték a zöldposztós asztalt. Szétterítették a papírjaikat. A technikus kapcsolókkal, villogó kis lámpákkal és minden hangra riadtan megremegő mutatókkal zsúfolt asztala fölé hajolt. — Egy, kettő, három — hirtelen hatalmasat tüsszentett, az egyik mutató hisztérikusan megugrott, Völgyi nem csodálkozott volna, ha láng és füst csap ki a szerkezetből. — Egészségemre, tehát egy, kettő, három, jól van, tessék mondani valamit! — Nyakunkra hozod a rögtönítélő bíróságot — olvasta az egyik színész, akit Völgyi egyáltalán nem ismert, pedig rendszeresen járt színházba. — Miért nem maradsz csendben? Tiszteljük a bátorságodat, de ez őrültség! A románok itt állnak a Tiszánál, alig harminc kilométerre . . . — Ki ez? — kérdezte Völgyi a stúdióvezetőtől, aki mellette állt a nyitott ajtóban. — Kovács Károly. Segédszínész, de nagyon tehetséges... Valahol meg kellett spórolnunk a Bérczy Beáta pénzét. Ezt igazán megértheted . . . — Most már őrültség kockáztatni — olvasta Kovács Károly, és a technikusra nézett. — Fölolvassam az egészet? — Köszönöm — mondta szenvtelenül a technikus —, ragyogó volt, most a művésznő legyen szíves . .. egy, kettő, három ... — Géza! Én mindig szerettem magát! — sikoltotta Bérczy Beáta. A két színész felröhögött. — Csendet kérek! —súgta elgyötörtén a technikus. Bérczy Beáta sértődött arccal mondott valamit. — Mi van? — kérdezte a rendező. 15
