Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Herceg János: A két öreg (novella)

Honnan tudták volna, hogy báró Podmaniczky Tibor volt. Lejött a Kisberovára egy zsemlyeszínű vizslával és egy puskával, mert ilyenkor itt rengeteg szalonka volt. A bérlőnél kapott szállást, fönn az emelet egyik vendégszobájában, s ott maradt három hétig, mert már az első héten beleszeretett az asszonyba és nem volt képes hazamenni.

— Még sosem hajtott négyesfogatot? — fordult egy este Lici felé. — Majd én megtanítom, ha a kedves férje megengedi.

— Kérem, ha rajtam múlik! Nagyon fogok örülni!

A beleegyező válaszba egy kis féltékenység is csúszott, amire még sokszor és sokáig visszatértek. Ha évődni akart az öregúr, még most is szóba hozta hébe-hóba.

— Tetszett neked a báró, ne is tagadd!

S a néni rejtélyesen mosolygott.

— Nem bírok így elmenni, drága Lici! — mondta báró Podmaniczky Tibor egy nyári reggelen, amikor kilovagoltak, s megálltak itatni egy csordakútnál, ahova elhallatszott az eszéki katedrális harangjának hangja, s messziről, fehér bárányfelhők alatt odakéklett a Papuk. — Muszáj megmondanom magának, Lici, hogy szeretem.

— Nem olyan ez, mintha kocsis volna — tűnődött Manyi hangosan, mint akinek hatodik érzéke van az ilyesmihez. S talán még el is tudta volna képzelni a regényes reggelt és a vallomást, amely Flaubert-nál és Tolsztojnál is pont ilyen, minthogy a legszebb dolgok szoktak a legegyformábbak lenni. De Benyákné kivette kezéből a fényképet a négyesfogattal, és egy másikat tett elébe a megfelelő magyarázattal:

— Itt meg bálban vannak! Az anyja mindenit, mennyi generális!

És tényleg lampaszok piroslottak, hatalmas csillárok szikráztak a meztelen női vál- lakon, egy emelvényen pedig zenekar muzsikált, s a karmester frakkjának két szárnya kinyílt és a levegőben maradt egy heves mozdulatnál. Az ajtóknál fehér harisnyás lakájok álltak.

— Hol vannak? — kérdezte önmagától Benyákné, s egészen közel vitte szeméhez a báli képet. — Itt nem tudom megtalálni őket!

— Ugyan már — szólt volna rá zsémbesen az öregúr, ha ez a kérdés eljutott volna a füléhez. — Hát nem látja, hogy ez egy képeslap? Én írtam a feleségemnek, illetve akkor még csak menyasszonyom volt, Lembergből 1892-ben, ahol önkéntesi évemet szolgáltam az ulánusoknál. A kép közepén kék nadrágban, fehér zubbonyban Ferenc József látható.

De az öreg most különben is mással volt elfoglalva. Nusi szónoklatát hallgatta az ajánlható ételeket illetőleg, melyeknek fénypontja egy liba volt. Ezt azonban már a tenyere élét szája széléhez igazítva súgta:

— A vérével megtöltöttem és megsütöttem. Ilyen!

S szájához emelve megcsókolta három ujja hegyét.

— A mai világban, kisztihand, — húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét — egy liba! Stankó úr, ne féljen — fordult hátra, ahol egy fehér abroszos asztalnál, fogvájóval a szájában, újságjába merülve egy borostás arcú férfi ült—a püspökfalatot magának tettem el, pedig én is imádom.

A hivatalnok savanyú képpel kinézett az újságból és vakkantott valamit, mire a két öreg mosolyogva, s némán bólintott, Nusi meg elvonult, s széles csípője úgy hullámzott utána, mint a tenger.

Mindössze ennyi emberből állt a kis kör, amely a két öreget időnként körülvette. Különben egyedül éltek, s napokig nem mozdultak ki a lakásukból, könyveik és megszokott bútordarabjaik hangulatos és lakályos magányából.

Aztán egy idő múlva ennek is vége lett. Stankó úr egy napon katonaruhában jelent meg, s nem ebédelni jött, hanem búcsúzni. A levesre tovább kellett várni, mint máskor, mert Nusi a konyhaasztalra borulva zokogott:

7