Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Herceg János: A két öreg (novella)
— Úgy volt, hogy őszre egybekelünk — siránkozott az asztalnál is — de hát mit csináljunk, ha egyszer háború van! És a két öreg megértőén bólogatott. Ősszel a nénit bevitték a kórházba, s a nagytakarítást most már mindig arra a napra tűzték ki, amikor látogatási idő volt, s az öregúr pár órára elment a kór házba. — Ezt nézze — mondta Manyi és havas hegyeket mutatott, mert a sublótfiók kifogyhatatlan volt, s a hófödte tájban egymásba karolva nevetett a két öreg. — Ez még nem is olyan régen volt! Hol van az az Árosa? — A jófene tudja! — mondta Benyákné, s inkább egy kutyás képet nézett. — Ott kellett volna maradnunk, Árosában — szólhatott volna közbe az öregúr. — Volt valamennyi megtakarított pénzünk, és egy Lobkovitz hercegnek az unokája, aki sítréner volt, azt mondta Licinek, beajánlja az egyik hotelbe. Felügyelt volna a teakonyhában, s ezért kaptunk volna teljes ellátást. Lici azt felelte, ha menni kell, inkább Szarajevóba menjünk a húgához. De nemsokára odamenekültek Becsből a sógoromék az Anschluss után, s most már azt se tudjuk, velük mi van. — Szép kutyák! — állapította meg Benyákné és a pórázon vezetett két sárga tacskót még sokáig nézte. — Ennivaló kis dögök! Mikor a néni meghalt, az öregúr hetekig nem mozdult ki a lakásból. Benyákné hordta neki a kosztot, de alig evett valamit, úgyhogy ők odahaza Manyival majdnem jóllaktak a maradékból. És egy idő múlva ahányszor benyitott, mert újságot hozott vagy cigarettát, vagy csak a port kellett letörölni és kiszellőztetni kicsit, mindig ott találta az öregurat a sublót előtt, amint a régi fényképeket és képeslapokat nézte. Aztán nemsokára összeszedték a zsidókat és őt is elvitték. — Az, kérem, az enyém! — jelentette ki Benyákné határozottan, mikor a hivatalos emberek odaálltak összeírni mindent, s piros pecséttel és nemzeti színű zsinórral lepecsételték a bezárt ajtókat. — A három csomag fénykép özvegy Benyák Antalné tulajdonát képezi! — szólt hátra a sublót mellől, hegyes bajuszán átnézve egy rendőr. — Kiadhatom? — Pha! — morogta félig röhögve egy hivatalnok, aki Stankó úrra hasonlított, éppoly száraz keszeg képe volt. — Sózza be azt a vackot! — Ha tudtam volna — motyogott Benyákné, de már a kapun kívül, s a szegények jóhiszemű gyámoltalanságával — az egész sublótot elkértem volna! Aztán, hogy vége lett a háborúnak és elmúlt pár esztendő, Manyi egy szép napon azt mondta özvegy Benyáknénak: — Már eleget dolgozott, mama, nem engedem el többé sehova! Igen, mert ő gyárba járt és hamarosan férjhez ment, sőt már a gyerek is útban volt, jól jött a mama a háznál. S isten tudja, mivel szórakoztak és mit csináltak, de eszükbe se jutott kibogozni a lila szalagokat, s elővenni megint a rengeteg fényképet és képeslapot. Ott volt a három csomag egy láda alján, egészen megfeledkeztek róla. Egy idő múlva másik városba költözött Manyi a családjával, miután özvegy Benyák Antalné meghalt. Más vidékre, másféle emberek közé, s a kisváros, ahol felnőtt, árnyas sétányaival, apró tereivel és girbe gurba utcáival már csak olyankor jelent meg előtte, ha a szomszédasszonyoknak mesélt a lánykoráról, s a városról, ahonnan ide került. És így jutott eszébe egyszer a lilaszalagos három csomag. Előkereste, kibontotta őket: — Volt két öreg — mondta egy csöppet eltűnődve — utánuk maradtak ezek a képek nálunk. Báró Podmaniczky Tibor újra ott ült a bakon, kicsit már kopottan és kifakulva, habár még mindig délcegen, s Lici se volt olyan elbűvölően szép, de még az éjfekete lovak sem ejtették csodálatba a szomszédasszonyokat, ahogy fejüket leszegve, 8
